Olvasmány

Ljudmila Ulickaja: Ég veled Európa! /Salzburgi benyomások/

 

Salzburg, ez a varázslatos kis ékszerdoboz ideális hely a turisták számára. Mintha megállt volna az idő –az ember képzelete hozzáálmodja a régi nosztalgikus,  gyönyörű világot, amely nincs többé.  A Salzach folyó, mely zöldben játszik, a hegy kontúrja,  a tetején álló vár, néhány kolostor  és a dóm, az egyetem – ugyanazok, mint réges régen.

Mítoszváros, fantomváros, képzeletváros. A helyiek egyenruhákat hordanak – portásokét, pincérekét, szobalányokét, s köztük feltünedezik egy-két szakácssüveg. Beúszik a képbe néhány Mozartnak öltözött kéregető szintetikus parókában, kis hegedűkkel, s néhány jelmez nélküli koldus, helyi cigányok, Kelet-Európából menekültek…Csak ők azok, akik a mára emlékeztetnek.

Egy olyan taxis hozott be a reptérről, akinek az angolsága és külseje megrettentett, emiatt még borravalót sem mertem adni neki. A pompás  ódon  „Sacher” szállodában helyeztek el, amelytől az magamfajta pór entellektüel lelke idegenkedik – az állott pénzszagtól, az ósdi pompától, az osztrák-magyar birodalomtól, az arisztokrácia és a burzsoázia titkos és idejét múlt  szerelmétől.  A letűnt birodalom már a küszöbtől felismerhető volt, s Mozart Don Giovannijának bemutatójával ért véget. E két esemény között, aznap délelőtt volt a fesztivál megnyitója.

Témája az első világháború száz éves évfordulója volt, annak  feldolgozatlan tapasztalatai. Erről szeretnék beszélni mindenek előtt. Készülvén erre az ünnepi eseményre, megkérdeztem régi német barátnőimet és kollégáimat, Hanna-Maria Braungardt  fordítót  és Christina Links  szerkesztőt, hogy ne vigyek-e esetleg magammal olvasnivalót, csak hogy ne öljön meg az unalom? Ők jól tudják, hogy engem a hivatalos beszédektől  egyszerre szokott lenni migrénem, allergiám és depresszióm. Udvaruasságból nem vittem magammal könyvet. A rendezvény azzal kezdődött, hogy eljátszották az osztrák himnuszt. Én is, mint minden résztvevő, felálltam. Azt gondoltam, hogy mily jó nektek, osztrákoknak,  hogy a himnuszotok zenéje Mozarttól van, annak szövegét pedig egy tisztességes ember írta 1947-ben – Paula von Preradović.

Elfogott kissé az irigység: a mi orosz himnuszunkat már régen szégyelljük. Az Alexandrov /Александров/ zeneszerző zenéjére irt szövege első variánsát Szergej Mihalkov /Сергей Михалков/, udvari költő írta 1944-ben. Erős szavakkal volt tele: „Sztálin arra nevelt minket, hogy hűek legyünk a néphez, munkára s hőstettre ihletett”… Amikor Sztálin tetteit leleplezték, ugyan az a Mihalkov javított a szövegen – Sztálin helyére a „párt” került. Találják ki melyik. 1955-től 1970-ig énekeltünk a pártról.  1971-től  1991-ig szöveg nélkül adták elő a himnuszt, Alexandrov  meztelen,  buzgó zenéje ébresztette a rádióban az egész országot reggel hatkor … Majd fordult a világ, s 2000-től bevezettek egy újból javított szöveget: még mindig ugyan az a Mihalkov, a profik profija  nyálazta meg ügyes ceruzáját, s cserélt néhány szót másikra: a „párt” szót a nagybetűs, mint nálunk, ebben a újpravoszláv országban szokás, az  „Isten” szóra cserélte, ezért aztán megint van himnuszunk. A zeneszerző is és a szövegíró is jobb létre szenderült már, ezért nem könnyű kitalálni, ki fog belejavítani a szövegbe  következő fordulatkor…Mellesleg országunk olyan éles köröket és cikk-cakkokat  ír le fejlődése során,  hogy feltehető a himnuszfrissítés szükségessége hamarosan – Sztálinhoz visszatérve …

Amíg ezen gondolkodtam, két nagyszerű színész olvasott fel párbeszédeket Karl Kraus „ Az emberiség végnapjai” c. furcsa, nyolcszáz oldalas művéből, az emberiség halálának egyik próféciájából, amely 1915 és 1919 között született…Mi történhetett a világgal, ha ezek a százéves próféciák jutnak az eszébe? Meghallgattam Ausztria vezetőinek  beszédeit – Salzburg tartomány fejéét, a kulturális miniszterét, az államelnökét s egyre nőtt a megdöbbenésem, amely az európai országok állampolgárai számára tökéletesen  érthetetlen: ezek kulturált, képzett  emberek által elmondott beszédek voltak, s sokkal inkább hasonlítottak egyetemi professzorok beszédeire, mint pártfunkcionáriusokéra,  amikhez mi születésünktől fogva szoktunk.

A kultúrának és a politikának a kölcsönhatásáról volt szó,  a világ lehetséges haláláról, a történelem két momentumának összevetéséről – a háború előttinek, a XX. század kezdetének, s a mostaninak, a XXI. század elejének. Az összes fellépő így vagy úgy érintette a nép lelkesedésének s a háború zajos helyeslésének témáját, a századelő európai intelligenciája köreiben megjelenő gyér tiltakozást… S ami a fő – a társadalom nacionalista hangulatának soha nem látott erejét. Ezen két történelmi pillanat összevetése nyilvánvalóvá teszi azok hasonlóságát:  a nacionalizmus egyforma erősödése a különböző országokban,  a „patriotizmus” fogalmának kisajátítása, a nemzet különlegességével és feljebbvalóságával  kapcsolatos érzések gerjesztése…

Én, aki Oroszországban élek, mindezt különösen élesen érzékelem.  Nem foglalkozom politikával, de ha megkérdeznek, azt mondom, amit gondolok. Pontosan ezért soroltak be engem az „ötödik hadoszlopba”, s vádolnak azzal, hogy gyűlölöm az országomat. Butaság  lenne és haszontalanság  igyekeznem cáfolni a vádakat. Nincs bennem semmi gyűlölet, csak szégyen van és tehetetlenség. Oroszország politikája ma – öngyilkos és veszélyes , s elsősorban magára Oroszországra, de elindítója lehet  a harmadik világháborúnak, ami lényegében már folyik. A csecsenföldi, grúziai s most az ukrajnai lokális háborúk lényegében annak előjátékai. Utóiratot meg valószínűleg nem lesz, aki írjon.

Pontosan ezen a napon, hallgatva az osztrák vezetők beszédeit vetődött fel bennem az állam természetéről, mint rákos daganatéról való régi gondolatmenetem. A demokráciának vannak veszélyes oldalai, ugyanakkor ez az egyetlen mechanizmus, amelyik képes felvenni a harcot  ezzel a bármelyik országra jellemző betegséggel. Vannak szigorúan behatárolt  kötelezettségek, melyeket a társadalom delegál az államnak, a kormánynak, azoknak az embereknek, akik a hatalomban vannak. Az állam a természeténél fogva hajlamos megőrizni önmagát – hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy örökös legyen és leválthatatlan.  Az állam metasztázisokat  juttat azokra a területekre, melyek nincsenek a fennhatósága alatt, a kultúrába, alárendelve azt az érdekeinek,  az emberek magánszférájába,  próbálván manipulálni a tudatukat.  Minél fejlettebb a demokrácia, annál nagyobb az állam feletti társadalmi ellenőrzés.  Manapság, amikor  a totális tömegtájékoztató eszközök segítségével létrejött a nagy népi tömegek mozgatásának  erős mechanizmusa, az állam igyekszik ellenőrzése alá vonni és kisajátítani az egész sajtót.  Pontosan ez történt  nálunk. Ebben áll a demokrácia fő veszélye – egy autoritárius rendszer  körülményei közt könnyen válik „irányíthatóvá”…

Az osztrák politikusok pontosan arról beszéltek, ami engem leginkább foglalkoztat: a politika és kultúra viszonyáról. Christopher Clark  osztrák történész előadása volt a legpontosabb és legmegalapozottabb. Ő a szerzője az «Alvajárás. Hogyan ment bele Európa a háborúba» című mélyenszántó műnek,  mely pompás analízisét adja a háború előtti Európának.  Az az elragadtatás és lelkesültség,  amely még Európa legkiemelkedőbb entellektüeljeit is  elfogta  az első világháború kitörése után, csakis egyet mutat, hogy még a legfejlettebb intellektus is veszít a zsigeri agresszióval szemben, mely az ember-állatban lelhető fel, s könnyen belekerül a nacionalizmus, népe különlegességének és rendkívüliségének hálójába.  Még Sigmund Freudot is elvakította ennek a képzelt nagyságnak a ragyogása. Az az ember, aki néhány évvel a háború előtt  megírta az „A civilizáció ára – a bűntudat és elégedetlenség melyeket az emberek ősi ösztöneik  miatt éreznek, mert képtelenek uralkodni felettük”, a háború kitörése után lelkesülten írja:  „Sohasem éreztem még magam oly mértékben osztráknak, mint  most”. Volt ideje elgondolkodni: az első világháborúban elvesztette két fiát, a második pedig arra kényszerítette, hogy  elhagyja  imádott Ausztriáját… Abban az időben Freud elragadtatásában osztozott Thomas Mann, Musil, Hofmannstahl aki a háborútól a burzsoáktól és a stagnálástól való megtisztulást várta.  Így árulták el a kultúra emberei rendeltetésüket, akik pedig mindig a politika ellensúlyaként működtek,  nem törődve  saját erkölcsi  irányultságukkal.  Ma nem a háború és béke közt kell választani, hanem a háború és az emberiség teljes megsemmisítése között. Ma a világ nem  fehérekre és feketékre oszlik, zsidókra és arabokra, muzulmánokra és keresztényekre,   műveltekre és  tudatlanokra, hanem azokra, akik értik ezt, s azokra, akik megtagadják ennek megértését.

A civilizáció zsákutcába került: az ember természetébe ültetett agressziót nem szelídítették meg  a tudományos teljesítmények, a felvilágosodás, a tudás, a művészetek. Úgy tűnt, hogy a kultúra meg képes szelídíteni az önpusztítás öngyilkos szenvedélyét, csakhogy félek, erre már nem maradt ideje az emberiségnek…Önmagában a civilizáció, annak kiemelkedő műszaki eredményei semmi mást sem jelentenek, mint  lehetőséget egymás  gyors és teljes megsemmisítésére. Nem lehet immár a misztikus, gonosz erőkre áthárítani a bűnt, az Ördögre,  s annak szolgálóira – a nagy rendező Szakurov /Сакуров/ Faust c. nem régi filmjében az embernek új diagnózist állítanak fel, amelyről Goethe nem tudott. Az emberi lélek mélyén élő gonosz nagyobb mindennél, amivel a keresztény vallástudomány az Ördögöt felruházta.

Az emberiség legyőzte az Ördögöt a gonoszság koncentrálásában, s nincs többé szüksége a gonosz infernális természetének koncepciójára, mivel elég neki, amivel maga rendelkezik.  Ausztria kulturális minisztere, Josef Ostermayer emlékeztetett azokra, akik felemelték szavukat az első világháború ellen – Stefan Zweig, Oskar Kokoska, Bertha von Suttner. Ez egy jelentéktelen kisebbség volt,  s senki sem képes megmondani, hogyan alakult volna Európa fejlődése, ha akkor ezt a nézőpontot képviselte volna az intelligencia többsége.

A Salzburgi fesztivál megnyitójának programja folytatódik. Richard Strauss zenéje szól, Anton Werbern  dalai. A zene folytatja az élet és halál küzdelmének témáját. Ma már nincs a művészetnek más témája. Az est végén Ausztria szövetségi elnöke, Heinz Fischer  hatalmas jelentőségű szavakat mondott: „ Ma nincs a kultúrának és politikának ilyetén szembeállítása. A kultúra emberei gyakran fellépnek a politika, az neonácizmus ellen. A kultúra és politika olyanok, mint a sokéves házaspár: veszekednek, konfrontálódnak, de egymás nélkül képtelenek élni; nagyon fontos, hogy a művészek megőrizzék a valósághoz való kritikai hozzáállásukat” . Az osztrák elnök szájával  a politika  emlékezetem szerint először apellál a kultúrára. Lehet, hogy későn.

Amit még mondani akarok: én Oroszországban élek. Zsidó származású, keresztény nevelésű, orosz író vagyok. Az én országom ma háborút hirdetett a kultúra ellen, háborút a humanizmus értékei, a személyi szabadság elve, az emberi jogok eszméje ellen, melyeket a civilizáció formált ki egész  történelme folyamán. Az én országom agresszív tudatlanságban, nacionalizmusban és birodalmi mániában szenved. Szégyellem a parlamentünket, mely agresszíven faragatlan, szégyellem a kormányunkat, mely agresszív és nem kompetens, az ország vezetőit, ezeket a játék-szupermanokat, az erő és ravaszság  híveit. Szégyellem magunkat, a népet, mely elvesztette erkölcsi iránytűjét.

Oroszországban a kultúra  kegyetlen vereséget szenvedett, s mi, a kultúra emberei nem tudjuk megváltoztatni államunk öngyilkos politikáját. Országunk intellektuális közössége kettészakadt:  ismét, mint a századelőn a háború ellen – a kisebbség van. Az én országom a világot minden nappal közelebb viszi egy új háborúhoz,  militarizmusunk már  élesre fente körmeit Csecsenföldön és Grúziában, s most a Krímben és Ukrajnában gyakorlatozik.  Ég veled Európa, félek, hogy nekünk sohasem sikerül az európai népek családjának részévé válni. A mi hatalmas kultúránk, Tolsztoj és Csehov Csajkovszkij és Sosztakovics, festőink, alkotóművészeink, filozófusaink, tudósaink – képtelenek voltak  visszarettenteni a kommunista eszme vallásos fanatikusait  a múltban s az esztelen kapzsikat ma.

Mi, a kultúra emberei egy forrásból táplálkoztunk – Bach és Goethe, Beethoven és Shakespeare a mienk is  –  ezért nem veszítettük el a reményt. Ma azonban nekünk,  az orosz kultúra embereinek, annak a kis résznek, amelyhez tartozom, csak az maradt, hogy ezt mondja: „Ég veled, Európa!”

https://www.novayagazeta.ru/articles/2014/08/26/60867-evropa-proschay-zaltsburgskie-vpechatleniya

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s