97. – 2017. augusztus 18.

Putyin terve

Igor Jakovenko /Игорь Яковенко/[1] blogjából

  1. augusztus 11.

A fennálló rezsim megőrzése érdekében következetesen véghez kell vinni az ország elszigetelését, a társadalom klerikalizálását és a lakosság szellemi “lefokozását”.

Az egykori liberális és demokrata, a mára Putyin nagy hívévé és a nyugatosok kritikusává szegődött Szergej Sztankevics /Сергей Станкевич/ az amerikai szankciókat „rosszindulatú beskatulyázásnak” nevezte. Szemmel láthatóan nem volt ínyére való, hogy a putyini Oroszországot egy kalap alá vették a KNDK-val (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság – Észak Korea) és Iránnal. A valóságban ez felér akár egy Putyinnak szóló súgással. Olyan értelemben, hogy az is lehet, hogy a Nyugattal szembeni ellenállás körülményei között az az egyetlen esélye arra, hogy megtartsa a hatalmát és fenntartsa a rezsimjét, hogy bizonyos dolgokat Irántól, másokat meg a KNDK-tól vegyen át. Minthogy e két országban a rezsimek olyan mértékben zabolázták meg a népességüket, hogy semmi esély sem maradt a nyeregből való kiakolkbólintásukra. Oroszországban a rezsim és a lakosság között mind a mai napig fennmaradt egyfajta távolság, amely lehetőséget biztosít ennek a bizonyos populációnak, hogy erős külső impulzusok hatására rugdalózzon, felhorkanjon, felsírjon, és egy egész sor körülmény szerencsés egybeesésekor akár a lovasát is ledobja magáról. A múlt században ez kétszer is megtörtént.

A szankciók és az elszigetelődés növekedése bizonyos értelemben fokozhatják a putyini rezsim állóképességét. De nem maguktól és semmi esetben sem olyan értelemben, ahogyan arról a televíziós orákulumok szokták kinyilatkoztatni a maguk butaságait, tehát hogy ez importkiváltáshoz és a hazai termelők megtáltosodásához vezetne. Ahhoz hogy a szankciók valóban megerősítsék a putyini rezsimet, néhányszor még meg kell erőszakolnia az országot, végérvényesen fel kell számolnia néhány még megmaradt társadalmi intézményt, és még egyszer megnyomorítania a társadalom öntudatát. A halaszthatatlan intézkedések a következők.

Az ország elszigetelése. Ez halad, de a rendszer megmentéséhez nem kellő ütemben. A Szövetségi Vámhivatal adatai szerint amíg 2012-ben Oroszország a világ exportjából 2,86%-kal, addig 2016-ban 1,46%-al részesült. Ez négy év alatt majdnem ötvenszázalékos visszaesés. Hasonló öngyilkos elszigetelődésre alig akad példa. Ugyanakkor a RIA-Novosztyi örömmel tudatja, hogy Iránnal az árucsereforgalom majdnem megduplázódott. Rogozin orosz miniszterelnök-helyettes – ugyanaz, akit Románia nem engedett be Moldovába – hivatalos látogatáson Iránban járt, és visszaérkezését követően Vlagyimir Szolovjov „Vasárnap este” című tévéműsorában a nézőknek bejelentette, hogy micsoda grandiózus perspektívák nyílnak az Iráni Iszlám Köztársasággal való együttműködésünk előtt. Az Iránhoz és aztán – minden megtörténhet – az Észak Koreához való közeledés bizonyos honi patrióta Izborszki (2012-ben alakult, ultrakonzervatív értelmiségieket tömörítő Putyin-barát klub – a ford.) és zinovjevi (nacionalista szakértői csoportosulás – a ford.) klubok álma.

Az egyik legobskúrusabb televíziós „szakértő”, a Moszkvai Egyetem televíziós főiskolájának dékánja, bizonyos Tretyjakov a közelmúltban kijelentette, hogy a problémák a peresztrojkával kezdődtek, amikoris az embereknek azt kezdték mondogatni, hogy Nyugaton jobb, mint nálunk. Ez igaz is, egyetlen kiegészítéssel. Amikor kinyitották a határokat és legyengítették a cenzúrát, az emberek minden súgás nélkül maguktól is meggyőződhettek arról, hogy hol jobb. Az ember felháborodik az igazságtalanságon, főként akkor, ha van összehasonlítási alapja. Ha már nem is az észak-koreai, de legalább a brezsnyevi-antropovi korszak Szovjetuniójának a szintjére lehetne fokozni az elszigetelődést, a rendszer fenntartásának az esélyei lényegesen megnőnének. De ehhez be kellene zárni az országot és erre a „putyini elit” elnevezésű mocsár egyelőre nem hajlandó.

A társadalom klerikalizációja. A szankciós skatulya másik két lakójától Oroszországot leginkább az különbözteti meg, hogy Oroszországnak nincs domináns totalitárius ideológiája. A dzsúcse és az iszlám Iránt uraló típusa éppen ilyenek, helyettesítik a jogot, és teljes mértékben szabályozzák az állampolgárok életét. Az orosz ortodoxia nem teszi ezt. Oroszország az utóbbi években elég jelentős előrelépést tett ez irányba, de a csomagbeli partnerekhez képest még hatalmas elmaradásban van, és igen valószínűtlen hogy a belátható jövőben utol fogja őket érni. A Poklonszkajáról[2] elnevezett imádságos, Matilda-ellenes ácsingózás, az ereklye csontokhoz sorban álló milliók[3], a teológia tudománynak való elismerése és az isten létezését tagadók bírósági üldözése, mindez azért még mindig nem az iráni teokrácia vagy az észak-koreai ideokrácia. Az Orosz Orthodox Egyház próbálkozása, hogy befolyásolja a törvényhozást és jogalkalmazást még nem helyezi az orosz jogrendszert vallási alapokra.

Az, hogy Oroszország klerikalizálásának jelentős korlátai vannak, az orosz pravoszlávia történetében gyökerezik. Azután, hogy Péter /I. Péter cár. a ford./ felszámolta a patriarchátus intézményét, megtörve ezzel az Orosz Orthodox Egyház gerincét, az orosz pravoszlávia nem volt képes megtanulni, hogy megálljon a saját lábán, és egyre csak azon igyekszik, hogy a hatalomhoz dörgölőzzön. Oroszország mostani pópái csak abban szabadok, hogy a más tulajdonát megszerezzék, de odáig, hogy az országot ténylegesen az ellenőrzésük alá vonják, nem merészkednek.

A társadalmi légkör karneválosítása és a lakosság degradálása (szellemi lefokozása). Az orosz politikai horizontot kizárólag karikatúra-figurák népesítik be. A nyugati világ bármelyik országában teljességgel elképzelhetetlen egy Dmitrij Medvegyev-féle figura – nemhogy miniszterelnöknek, de még önkormányzati képviselőnek sem. Nevetséges alak, aki szemmel láthatólag még a nadrágját sem képes begombolni, a tetejébe nemcsak hogy kormányfő, de még a kormányzópárt vezetője is. A három másik parlamenti pártot irányító szereplő meglehetősen primitíven kifaragott karneváli maszkot hord: az operett intrikus gonoszáét /Zsirinovszkij/, a derék harcosét /Vasziljev/ és a teljesen elhülyült, kiöregedett reakciósét /Zjuganov/. Szemmel látható, hogy tényleges politikai esélyegyenlőség és szólásszabadság körülményei között e négy párt egyike sem jutna be a parlamentbe.

A versenytársak eltávolítása mellett a politikai és médiamező putyini megtisztításának az is célja volt, hogy sikerüljön elérni a lakosság debilizálását. A szövetségi (közszolgálati) csatornákba teljesen tudatosan és célirányosan már másfél évtizede nem engedtek egyetlen embert sem, akinek ne lenne defektes a gondolkodása, aki összeszedetten és szabatosan tudná a saját, és nem ám a másoktól átvett és bemagoltatott gondolatait előadni, olyan gondolatokat, amelyeknek van még némi kapcsolata is a valósággal. A putyini hatalomgyakorlás évei alatt a lakosság debilizálásának kormányzati terve volt az egyetlen program, amelyet következetesen és tervszerűen sikerült is megvalósítani.

Függetlenül az országot elszigetelni kívánó törekvések, a társadalom klerikalizálásának és a lakosság szellemi lefokozásának időnkénti sikereitől, Putyinnak nem adatott meg Oroszországot olyan állapotba hoznia, hogy már semmilyen körülmények között semmi sem fenyegetheti a hatalmát. Ennek pedig az az oka, hogy Oroszország sokféle defektusa ellenére mégiscsak európai ország volt, az most is, és az is marad. Pontosabban európai kultúrájú ország. Egy picit furcsa, talán még azt is ki lehet jelenteni, hogy beteges, de mégiscsak európai. És éppen ez az európaiasság az akadály, ami a jelenlegi elnök Oroszország felett élethosszig gyakorolt nyugodt uralmának útjában áll. Minthogy az elmúlt évek eddig bejárt útja egyáltalán nem hasonlít arra, amelyet a KNDK és Irán urai megtettek. Putyin sok szempontból idősebb elv- és pályatársa, Robert Mugabe útját járta be, aki szintén a szuverenitást tartotta a legtöbbre. Eddig a vívmányig, a szuverenitásig az általa kormányzott ország, Zimbabwe Afrika egyik legvirágzóbb gazdasága volt, és a hőn áhított szuverenitás elnyerését, azaz az ENSZ elhagyását és a „Keleti Nyitás” politikájának meghirdetését követően igen hamar – amikoris Mugabe a gazdaságot a helyi Glazevek és Rogozinok[4] /orosz retrográd politikusok a ford./ kezére adta – a munkanélküliség elérte a 85%-ot, az infláció pedig olyan mértékűre nőtt, hogy a helyi Nabiullinának már 100 trillió dolláros bankjegyeket kellett nyomtatnia.

Zimbabwe sokat szenvedett népe iránti teljes tiszteletünk ellenére Oroszország mégsem afrikai ország. És Oroszországban Putyinnak, aki minden ellen ami európai már oly sok éve küzd, nagy esélye van arra, hogy veszít.

 

http://yakovenkoigor.blogspot.hu/2017/08/blog-post_16.html?m=1

[1] Igor Alexandrovics Jakovenko /Игорь Александрович Яковенко/ orosz újságíró, az Orosz Újságíró Egyesület volt titkára, korábban parlamenti képviselő, a „Szolidaritás” újságíró szakszervezet elnöke.

[2] Natalja Vlagyimirovna Poklonszkaja /Наталья Владимировна Поклонская/ (1980-) jogász, 2014-ig ukrán állampolgár, az ukrán ügyészségi szervezetben dolgozott, majd krími főügyészként átigazolt a szakadár krími állami szervekhez, végső soron az orosz megszálló hatalomhoz. 2016 szeptembere óta az Állami Duma képviselője, számos fontos, gazdaságellenőrzési és állambiztonsági parlamenti posztot tölt be. Az Állami Dumában Aleszej Ucsityel /Алексей Учитель/ még be nem mutatott Matilda című filmje elleni kíméletlen harcával profilírozza magát. A film az akkor még csak trónörökös II. Miklós afférjáról szól a pétervári Marijinszkij Színház balerinájával, a lengyel származású kikapós Matilda Kseszinszkajával (Mathilde-Marie Krzesinska vagy Mathilda-Marie Feliksovna Kschessinskaya), aki később egy Romanov herceg felesége lett. Előbb orosz- és orthodox-ellenes kulturális bűntény vádjával jelentette fel a film alkotóit az orosz főügyésznél, majd gazdasági bűncselekmények vádjával és azzal, hogy szándékosan olyanokat, pl. a német Lars Eidingert, aki korábban erotikus filmekben szerepelt.

[3] 2017 nyarán oroszországi látogatásra hívták meg Csodatévő Szt. Miklós, a még szét nem szakadt keresztény egyház egyik legnagyobb szentjének az olaszországi Bariban a 11. század óta őrzött ereklyéit. Ez egyébként egy példátlanul jelentős egyházpolitikai esemény. A nyári hónapokban Moszkvában a Megváltó Krisztus székesegyház előtt, július 13. óta Szentpéterváron az Alekszandr Nyevszkij kolostor székesegyház előtt a környék teljes lezárása mellett sokszázezer hívő több kilométeres sorban várakozott arra, hogy leborulhasson a csodatévő ereklyék előtt (a ford. megj.)

[4] Szergej Jurjevics Glazev (1961-) közgazdász, állami vezető, parlamenti képviselő, Dmitrij Olegovics Rogozin (1963-) miniszterelnök-helyettes, Elvira Szaphizadovna Nabiullina (1963-) az Orosz Föderáció Központi Bankjának (Nemzeti Bank) elnöke

 

Hazugságban élni – Hogyan vált a hazugság normává

Valgyimir Gelman /Владимир Гельман/

 

Többen észrevételezték, milyen nehéz azokkal az orosz kollégákkal és barátokkal beszélgetni, akiket Putyin megérintett. Még a rendes emberekből is hirtelen ömleni kezd a hazugság. Végre megjelent az első elemzés erről a tömegjelenségről.

Az utóbbi évek egyik jelentős oroszországi fejleménye a hazugság átminősülése elítélendőből (bár elterjedtből) gyakorlatilag jóváhagyott, hivatalos társadalmi normává. Az információs piacon aktívan terjesztett hazugságkínálat – a Kreml-közeli sajtóban – keresletre talál az oroszok részéről.

Sokan ezzel győzik le a kognitív disszonanciát, ezzel szorítják ki a tudatukból a kellemetlen híreket: az orosz állampolgárok nagy része egyszerűen visszautasítja, hogy befogadja azokat az információkat, amelyek eltérnek a Kreml és propagandista kiszolgálói által számukra megrajzolt nem túl bonyolult, de egységes világképtől.

Ezt támasztja alá például a Levada-központnak /oroszországi közvélemény kutató intézet. a ford./ a kelet-ukrajnai konfliktussal kapcsolatos friss kutatása «…a kérdés megvitatása során [az orosz katonák részvételéről a harci cselekményekben a szeparatisták oldalán] a vizsgált csoportoknál nagy válaszadói kedvetlenséget  tapasztaltunk. A leggyakoribb válasz amit sikerült kicsikarnunk, azt volt, hogy „Hivatalosan nincs háború”. Az embereket nem sikerült rávenni arra, hogy hagyják el a „hivatalos” megközelítést, és mondják el, hogy szerintük mi a helyzet valójában. Azt nem lehetett mondani, hogy az emberek féltek volna beszélni, de ezen téma megvitatását nyilvánvalóan kerülték. Lehetséges, hogy az orosz emberek egy része gyanítja ugyan, hogy az ukrán ügyekbe való katonai beavatkozásról van szó, de megtiltja önmagának, hogy erről gondolkodjon és beszéljen.».

A Levada-központ elemzői általában a televíziót okolják […] valamint az orosz társadalom hírhedt nyugat-ellenességét. Ugyanakkor annak, hogy a válaszadók nem kívánják elismerni a kellemetlen tényeket – nem csak a beszélgetőpartnernek, de saját maguknak sem – sokkal mélyebb okai vannak.

A háborút követő években a hazugság meglehetősen elterjedt, legyen szó házasságtörésről vagy adóelkerülésről. Nyilvánosan az ilyen viselkedést nem jutalmazzák: a hűtlen férjek és feleségek ritkán számolnak be erről urbi et orbi, és általában sem büszkélkednek vele nyilvánosan, attól tartva, hogy elítélik őket.

Az orosz hatalom politikája pontosan a hazugság legitimálására épül. Alapja az az állítás, hogy a közszereplők mindegyike hazudik: az országot vezetők is, az ellenzék is, Oroszország is és a Nyugat is. Az igazság és a hazugság egymással szembe állítása megszűnik, mivel a Kreml szerint igazság nem is létezik: csak különböző fajta hazugságok vannak.

A hazug élet társadalmi normává tételében különbözik a jelenlegi hivatalos morál a szovjet gyakorlattól. Ha pedig ez így van, akkor a „számunkra hasznos” hazugság válik országos szinten, általában normálissá, és a büszkeség forrásává (jobban hazudunk mindenkinél). Ez viszont szentesíti a magánéleti hazugságokat.

Hiszen ha a hatalom nyíltan és törvénytelenül hazudik, akkor az átlagemberek is szabadon tehetik – annál inkább, ha ez érezhető előnyökkel jár számukra.

Az a diák, aki a szakdolgozatát az internetről tölti le és saját munkájaként adja be, amiért aztán diplomát kap, vagy a tanárnő, akit rávettek a körzeti választási bizottságban való munkára, ahol a szavazás végén hamis jegyzőkönyveket ír alá, ezt követően pedig a „józan észt, a jóságot és az „örök értékeket” hinti a katedráról – mindannyian az orosz hatalom szövetségesei.

Ezen támogatás nem is annyira az ideológiai szolidaritáson, mint inkább az érdekegyezésen nyugszik, amely megbékél a „te nekem, én neked” elve alapján, és a hazugságra való igényt növeli mind nagyobb számú oroszországi lakos részéről.

A hazugságban való élet társadalmi normává tételében különbözik a jelenlegi hivatalos morál a szovjet idők gyakorlatától, amikor a magas tribünökről hirdetett igazság és igazságosság eszméje oly mértékben eltért a realitástól, hogy Szolzsenyicin a Nobel-díj átvételi előadásában kijelenthette, hogy „egy igaz szó átrendezi a világot”.

Polgártársainak szóló felhívására – „nem élni hazugságban” – ma jobb esetben nem figyelnének fel, rosszabban komoly ellenállásba ütközne, s nem csak az elitek, hanem a kisemberek részéről is.

A kellemetlen igazságot elfedik a hazugság kedvezményezettjei – az egyetemi tudományos bizottságok mindent megtesznek a hamis disszertációk leleplezése ellen[…], a régiós parlamenti képviselők mindent elkövetnek, hogy megfosszák mandátumától Lev Sloszberget /Лев Шлосберг/ a Jabloko párt képviselőjét, aki nyilvánosságra hozta a pszkovi deszantosok elestét a kelet – ukrajnai harci cselekmények során, a Moszkva megyei választási bizottságok pedig tanfolyamokat szerveznek arról, hogy hogyan kell akadályozni a független választási ellenőrök munkáját.

Nem meglepő, hogy a Levada-központ válaszadói ebben a légkörben tudatosan megtagadják a hivatalos állásponttal szembeni alternatívák megvitatását. A „gondolkodni és beszélni róla” tilalma egyrészt megvédi őket a kellemetlen gondolatoktól és a csalódásoktól, másrészt lehetőséget teremt saját bűneik és félrelépéseik titkos vagy nyilvános megbocsátására.

A hazug élet ily módon nem csak morális kategória, hanem az orosz rezsim és a neki lojális állampolgárok viselkedési stratégiája. Ennek a stratégiának van azonban egy jelentős hiányossága, amit annak idején Abraham Lincoln jegyzett meg: lehetséges rövid ideig sok embert becsapni, hosszú ideig kevés embert becsapni, de lehetetlen mindig mindenkit becsapni (többek közt önmagunkat).

Előbb-utóbb nem lehet majd elrejteni a hazug élethez szokott, a gondolatok és szavak elől elzárkózó orosz nép előtt a kellemetlen igazságot. És akkor valószínűleg az ilyenkor szokásos csalódás kijózanító lesz a számukra.

A szerző Valgyimir Gelman /Владимир Гельман/, a szent-pétervári Európai Egyetem professzora

https://republic.ru/posts/57685

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s