103. – 2017. október 15.

Vjacseszlav Ivanov ( Вячеслав Иванов)  V.V. Putyinról

Ivanov

Elhunyt az Orosz Tudományos Akadémia egyik legismertebb rendes tagja, a bölcsészeti tudományok doktora, Vjacseszlav Ivanov ( Вячеслав Иванов). 88 éves volt. 1951 óta tanított a Lomonoszov Egyetemen, ahonnan az ötvenes évek végén egy időre eltávolították Borisz Paszternak Nobel díjas költő és író meghurcolásában való részvétel megtagadása miatt. Brit és amerikai tudományos akadémiák tagja is volt.

 

Részlet Ivanov egy 2012-es interjújából, ahol Putyin elnökről beszél

Még mindig nem tartja lehetségesnek, hogy Putyin liberalizálja rezsimjét?

– Ez egyszerűen lehetetlen.

 Miért?

– Azért mert – szerintem szenvedélyesen szereti a pénzt. Nem a hatalmat – akkor egyszerűen Őfelségévé nyilvánítanák. Nem, mintha nem gondolna erre, de gyáva. Ha nem félne, császárrá koronáztatná magát. A szimbolikus pénz igazából a mindene. Azt kérdik, minek neki annyi? Ne keressék ebben a normalitást, ez egy komoly deviancia. Világos neki, hogy nem lesz hova menekülnie — bár az lenne számára a legjobb megoldás, ha felülne a repülőre és elszállna, mondjuk Finnországba vagy Olaszországba.  Később azonban – tudatában van – megkezdődnek a nyomozások, jön az Interpol és más kellemetlenségek.  Én az arcából gyávaságot, nem nagy észt, tehetségtelenséget s valamiféle elnyomott komplexusokat olvasok ki, melyek igen veszélyessé teszik. Attól félek, hogy a nemzeti lélek megtestesülésének tekinti magát, vagy valami hasonlónak. Innen az Orosz Pravoszláv Egyházzal való játék is.

Ezt arra érti, hogy – „minden hatalom az Istentől van?” Az Orosz Pravoszláv Egyház nyújtja számára a hiányzó legitimitást?

– Azt mondom: ha nem félne, megkoronáztatná magát. Bár még megtörténhet…

Sokan nem fognak egyetérteni Önnel, azt mondják majd, hogy Ön alulbecsüli Putyin eszét és rámenősségét: hiszen rendet tett az oligarchák között, volt akit emigrációba kényszerített,  volt akit, mint Hodorkovszkijt, leültetett, mások meg tanultak mindebből. Az üzleti életet  adózásra kényszerítette — elődeinek ez nem sikerült, s elérte, hogy mindenről ő dönt. Ide értve a nagy adásvételi, a meggazdagodást magukban rejtő és a befektetési ügyeket is…

– Ő egy bűnöző. Egy bűnöző sok mindenhez ért. Sztálin is bűnöző volt. Ebben az értelemben összehasonlítható Sztálinnal, mert az sem volt eszes és tehetséges. Bandita volt. Voltak, akikkel politikai játszmáit játszotta,  mint Buharin, aki barátkozott vele, s akik mint emberhez viszonyultak hozzá. Pedig nem volt az. Hiányoztak belőle az emberi érzések. Szerintem Putyin csak a kutyájával szemben táplál emberi érzelmeket. Senkivel szemben sincsenek semmiféle érzelmei azok közül, akik körülveszik. Értse meg: egy ember emberi érzelmek nélkül – szörnyeteg. Miben hibázott Hodorkovszkij[1]? Hodorkovszkij azt hitte, hogy azért, mert együtt ették a rablóhúst, melyet Abramovics[2] sütött, attól, ha nem is baráti, de mégis valamilyen viszonyba kerültek.  Vele nem lehet semmiféle emberi viszonyba kerülni.

Miért biztos ebben annyira?

– Beszélgettem vele egy keveset nem sokkal Hodorkovszkij letartóztatása után. Mondtam neki,  hogy szerintem Hodorkovszkij dicséretet érdemel, mert érti, hogy a tudományt finanszírozni szükséges. Putyin akkor  elnök volt és épp kitüntetett engem. Vagyis ez akkor volt, amikor még hordta az álarcát. Amikor kiejtettem a számon Hodorkovszkij nevét – elzöldült. A reakciója biológiai volt. Álarc nélkül állt előttem, egy szörnyű, véres alak. Én ezt a két szememmel láttam. Ezért mindaz, ami később történt, már nem volt meglepetés a számomra.

Mi lesz, ha megnövekszik alulról a nyomás és a tiltakozás?

– Azt feltételezni, hogy hatni lehet rá, csakis akkor lehet, ha emberi reakciókra számítunk tőle. Higgye el, erre nem lehet számítani. Veszélyes őt ijesztgetni. Nem veszélyes valami reálisat cselekedni. Egyszerűen ijesztgetni azonban veszélyes: ha az ilyenek megijednek, akkor olyasmit cselekszenek, amelyek visszafordíthatatlanok. És ez nagyon nem jó.  


Ön szerint van erejük hozzá hogy igazi elnyomást gyakoroljanak? Ugye egyetért azzal, hogy azért most sokkal szabadabbak vagyunk, mint a szovjet időkben?


– Szerintem ez az ő tehetségtelenségük és hatékonytalanságuk következménye. Nem gondolom, hogy bármi megszervezésére képesek lennének. Ez a benyomásom támad mindig, amikor valamibe belelátok. Az utóbbi két évben egy keveset foglalkoztam tudományfinanszírozással. Ezt-azt sikerült elérni. Látom, hogyan próbálnak keresztbe tenni nekem olyanok, akik ezeknek a pénzeknek a fialtatásában igyekeznének jeleskedni – most nem térek ki az ismert részletekre. Mindebből látható, hogy bár bűnözőkről van szó, rendkívül tehetségtelenekről és sikertelenekről. Vagyis ha sikerül nekik valami, az azért van, mert senki sem áll ellent nekik.

Kezdetben volt, aki ellenállt. S Londonban találta magát. Putyin az ellenőrzése alá volt képes vonni a legfontosabb nyersanyag monopóliumokat.

– Putyin egy bandavezér. A bandában  kezdetben voltak tehetségesek is. Például Abramovics, ha már abból ítélünk, mennyi pénzt keresett. Csakhogy alulértékelték Putyint: egy egész sor óriási hibát vétett. Aztán Putyin sok tehetséges embert elveszített. Egyre csökken az erejük – a rendszer esik szét. A szovjet rendszer is magától hullott szét…

 – Jól értem, hogy Ön szerint nem lehetséges a rendszer evolúció útján történő leváltása akár csak részleges, de folyamatos reformok útján? 

– Nem lehetséges. Nem szabad,  hiba  ebben reménykedni.

 Nem demonizálja túlságosan Putyint? Túl sötét képet festett róla.

 – Mert semmi jót sem várok tőle. Inkább rosszat. Ha nagyon megijed, elkezdhet lőni, bebörtönözni…ebben a tekintetben a helyzet nagyon veszélyes.”

http://avmalgin.livejournal.com/4166285.html

 

[1] Mihail Boriszovics Hodorkovszkij /Mihail Boriszovics Hodorkovszkij/ 1963 – / orosz üzletember, vállalkozó. 2004-ben Oroszország 1., a világ 16. leggazdagabb embere volt. Putyin hatalomra kerülésekor nem kívánta Putyinnak és körének alárendelni magát, ezért cégét elvették tőle, és 10 évre börtönbe került. Jelenleg Svájcban és Londonban él.

[2] Roman Arkagyjevics Abramovics /Роман Аркадьевич Абрамович/  (1966 – )orosz olajmágnás, milliárdos üzletember, akinek sikerült kiegyeznie Putyinnal és körével. Egy időben állami funkciókat is ellátott. A Chelsea londoni labdarugó klub tulajdonosa.

 

 

 

Piontkovszkij2

Andrej Piontkovszkij (Андрей Пионтковский) – politikai szakértő

Ég áldjon átmosott Oroszország![1]

2017 szeptember 28.

 

Az előző rész rövid összefoglalása

A szankciókról szóló új amerikai törvény az egész, a vagyonát  az Egyesült Államokban felhalmozó orosz politikai vezetés törvényen kívül helyezését jelenti. Arra kötelezi az USA pénzügyi felderítését, hogy 180 nap leforgása alatt mutassa ki (ami tulajdonképpen már régen ismert a számára) Vlagyimir Putyinnal kezdve az oroszországi uralkodó osztály vezető rétegének teljes aktívum állományát és hozza azt nyilvánosságra. Ezt követően mindenkivel szemben,  akire ez vonatkozik, alkalmazni fogják az USA a bűnözés útján szerzett tőke pénzmosása elleni harcról szóló törvényét. Ez az USA a putyini kleptokrata rezsimmel szembeni teljesen új viszonyát jelzi.

Miért nem alkalmazták már korábban is ezeket a törvényeket, kérdezi a figyelmes olvasó. Azért mert a helyzet, egészen addig, amíg az orosz uralkodó elit megelégedett saját országának a kifosztásával, az egyébként kristálytiszta következetességével nem éppen kitűnni látszó Nyugatnak is megfelelt. Hogy nevén nevezzük a dolgot, a Nyugat e machinációknak maga is részese, sőt kedvezményezettje volt. De az őrületes pénzektől megrészegült, a pétervári kapualjakból szalajtott fickóknak, mint a puskini öregasszonynak[2], telhetetlenségükben még maguknak és a dinasztiájuk számára „geopolitikai hatalomra” is fájt a foguk. És az amerikai aranyhalacskától már nemcsak a Nyugat leggazdagabb embereinek a státuszát, de őket a fél világ urainak elismerő és egész népeket és államokat a birtokukhoz csatoló új „jaltai megállapodást” is követeltek.

Több mint egytrillió dollárnak (az USA tekintélyes Nemzeti gazdaságkutató irodájának közelmúltbeli értékelése szerint) a Nyugat gazdaságába való módszeres beforgatása ezen egyének  számára együgyű módon összefonódott mindenütt, ahol lehetséges  ugyanannak a Nyugatnak, elsősorban az USA-nak való károkozás szenvedélyes vágyával. Idézem az USA pénzügyi felderítésének, feszült érdeklődésére számot tartó területeknek a törvény szövege szerinti felsorolását: „Az Orosz Föderáció legjelentősebb, hatalom közeli  szereplői és oligarchái, vagyonuk, a Putyinhoz és a kormányzó elithez való közelségük, részvételük a korrupcióban, családtagjaik bevételeinek és aktíváik forrása,  kapcsolatuk a külföldi üzleti szférával”.

Ezzel nem csak „Putyin barátainak” aktívumait fenyegetik, hanem ez nyílt támadás az ellen az életmód ellen, amelyen kívül sem ők, sem ivadékaik már a létezésüket sem tudják elképzelni. Ez részben a korszerű nyugati orvostudomány, amelyik nemcsak politikai, de biológiai, ha úgy tetszik halhatatlanságot ígér, részben a gyerekek és unokák taníttatása, ingatlanok a világ legjobb üdülőhelyein, és még nagyon sok minden, ami a tőkések világának   legfelső rétegéhez való tartozás intim bájának a része. És most mindezt megtagadják tőlük. A Putyinhoz való közeliség figyelembe vételével még vízumkorlátozásokat is bevezetnek. Személyes háborút hirdettek az Orosz Föderáció legjelentősebb bűnözőivel szemben és akik egyúttal a vezérei is egyben.

Mindenesetre a korai posztkommunista Oroszország bandavezéreinek irányelvei szerinti létezés – itt rabolni, Nyugaton pedig a fogyasztói társadalom legmagasabb nívóján pereputtyostul és hedonista módon élvezni az életet  – már nem megy tovább. A kleptokrata létezésnek ez a formája a nyugati elitek aktív és korántsem önzetlen együttműködését feltételezte. Az orosz állam és a Nyugat kapcsolatai ezentúl némiképp másként fognak szerveződni. Lehet hogy sokkal rosszabbul, de másként.

 

Az Inozemcev-tervezet és a Szkrinnyik-ügy

A 2017-es év misztikuma végső soron mégiscsak működött, bár nem mindenki vette ezt észre.  Vjacseszlav Malcev[3] az alulról jövő forradalmat november 5-re prognosztizálta. Az pedig, ha nem is alulról vagy felülről, de oldalról augusztus 2-án meg is történt. Mert hogy a forradalom nem a Téli palota kerítésén látványosan átmászó eizensteini matrózokat jelenti, hanem a létező rend alapjainak összeomlását, Minden oroszok cárjának és egyeduralkodójának a trónról való lemondását; a Szovjetunió Alkotmánya 6. cikkének[4] megszüntetését. Emlékeztetek arra, hogy a Kremlhez közel álló politológus, Jevgenyij Mincsenko a mostani dinasztikus (!) fázisban (2010-2020) hogyan jellemzi annak  tartópilléreit.

 

  1. A hatalom folyamatos tulajdonná konvertálása (a privatizáció új szakaszának segítségével, ahol a nyereséges vállalkozások fejlesztéséhez a hatalmi struktúrák részéről költségvetési eszközöket  és preferenciákat nyújtanak s új „gazdasági járadékokat” képeznek);
  2. Az 1990-es, 2000-es években megszerzett tulajdonok örökölhetőségének biztosítása, az örökletes arisztokrácia megteremtése;
  3. A Nyugaton szerzett tulajdonok legitimitásának biztosítása.

 

A vad kilencvenes éveket és a kétezres évek felhős első évtizedét követő dinasztikus második évtized 2017. augusztus 2-án politikailag véget ért. Ledőlt a harmadik számú tartópillér, egy trillió dollárt temetve maga alá a csellisták[5] számláin . Lenullázódnak az Orosz Föderáció államgépezete működéséből származó negyedszázados felhalmozódások. Hogyan viselkedik Oroszország ezt a trilliót a magáénak tudó száz leghatalmasabb embere, a legfelsőbb orosz vezetés aranyszázada? Meglehetősen bonyolult helyzetbe kerültek. A Nyugat számára ők tolvajok, néhányan közülük ráadásul még háborús bűnösök is. A Nyugatra vezető út, elsősorban az aktívumaikhoz való hozzáférés a maguk és ivadékaik számára ezennel lezárult. A negyedik világháborút elvesztették. És semmiféle „Jalta” sincsen kilátásban. És sohasem fogja őket befogadni az igazi  burzsoázia. Sürgősen változtatni kell a viselkedés dinamikáján.

 

Az első, amit megkísérelnek, az a hibrid kapituláció, azaz a hibrid világháború olyatén való befejezése, amelyet a Nyugat a Kreml visszavonulásának lenne kész elfogadni, de az orosz tévénézőknek  a talpraálló Oroszország győzelmeként  lehet majd eladni. De amit Moszkva most ajánl, – az ENSZ békefenntartóinak részleges elhelyezése a Donbaszban – a Nyugatnak talán két évvel ezelőtt érdekes lehetett volna. Ugyanakkor az amerikai establishment reakciójából ítélve Washington kategorikusan nem fog beleegyezni abba, hogy ezt a javaslatot akármely szankció, különösen a személyeket érintők visszavonásához elégségesnek tekintse.

Az „Irán, az Orosz Föderáció és Észak-Korea kormányainak agressziójával szembeni fellépésről szóló Törvény” körül az oroszországi közösségi térben valami szokatlan történik. Hol van az orosz vezetés számára sértő és megalázó törvény rendelkezéseinek össznépi elítélése? Hol vannak a „Topol-ok” és „Iszkanderek”?[6]  A Kreml propagandistáinak fülsüketítő hallgatása ékesszólóan tanúskodik arról, hogy  ez a csapás célba talált.

Topol Iszkander szankciok

A kriminális trilliót leíró folyamat elindult és visszafordíthatatlan

 

Úgy tűnik hogy az új szankciós törvény közvetlen címzettjei nem érezték át megfelelő súllyal és félremagyarázták az amerikai Kongresszus hozzájuk való viszonyát. Azt feltételezik, hogy ultimátumot kaptak és 180 nap leforgása alatt a törvény néhány feltételét teljesíthetik is, és persze ezekről majd még alkudozni is lehet. Ez az orosz trilliomosok komoly tévedése. Őket már számba vették, az USA pénzügyi felderítését már a törvény erejével utasították, és minderre 180 nap áll a rendelkezésre. A szövegben rögzítették az időhatárokat, hogy ezzel is felvidítsák Donald Trumpot, aki a Kongresszus által majd’ egyhangúlag elfogadott törvényt igen nehezen írta alá. A kremli trilliót leíró folyamat elindult és visszafordíthatatlan. A lubjankai csapatot kiszolgáló intellektuális csoport legszéleslátókörűbb része jól érti helyzetet és a szakrális tolvajkassza megmentésére  operatívan unorthodox megoldási javaslatokat dob be.

Az Orosz külpolitikai tanács nemzetközi bizottságának elnökségi tagja, a „Valdaj” nemzetközi vitafórum tagja, a RIA Novosztyi tudományos tanácsának tagja, a Kül- és Védelmi politikai Tanács elnökségének tagja, a Jaroszlavli Politikai Világfórum végrehajtó igazgatóságának vezetője,  Vlagyiszlav Inozemcev az American Iterest-ben publikált cikkében azt javasolja, hogy az USA nem kevesebb, mint 2 trillió dollárért vásárolja fel –nagyvonalúan és együltében  – az orosz kleptokraták külföldi követeléseit csakúgy, mint a tulajdonukban lévő oroszországi cégeket hogy egyszer és mindenkorra megoldják azok egzisztenciális problémáját (az összerablott vagyonok legalizálása), és ugyanezzel a lépéssel elkerüljék az Oroszországgal való pusztító és kimerítő hibrid-háborút.

Inozemcev ezt írja: „Érdemes itt megállnunk egy percre és megkérdeznünk magunktól: miért is kellene a Nyugatnak a saját tartalékait kimerítenie, ha már egyszer Oroszországot nem Sztálin vagy valamilyen Hitlerhez hasonlító, a világuralomra törő ideológiákkal felvértezett  vezető irányítja, hanem sokkalinkább egy kleptokrata banda, amelynek a tagjai a pénzüket nyugati bankokban tartják, Nyugaton vesznek ingatlanokat, gyerekeiket nyugati egyetemeken taníttatják és külföldi útlevelekkel, sőt tartózkodási engedélyekkel is rendelkeznek?

 Ezek az emberek nem úgy irányítanák Oroszországot, ahogyan azt most teszik, hogyha valóban világ- vagy akárcsak regionális dominanciára törekedtek volna. Most úgy irányítanak, hogy az „Oroszország” elnevezésű társaság birtokában minél nagyobb anyagi hasznot meríthessenek maguknak. Ha útjukon akadályba ütköznek, az felbosszantja őket. Az orosz politikai és üzleti elit úgy viselkedik, mintha az elkövetkező 30 évre már nem reménykedne a stabilitásban. A valóságban ezen  elit képviselőinek többsége arra van felkészülve, hogy akár már holnap is elveszítheti valamennyi oroszországi követelését. Vajon kemény alkudozásba kezdenek-e  ezek az emberek, amikor egy komoly vevő jó árat kínál nekik? Kétlem. Nem érdemes ezen a 2 trillió dolláron morfondíroznunk,  el kell költeni, majd el kell felejteni. Oroszország felvásárlása a legjobb beruházás lesz, amit az amerikai kormányzat valaha is lebonyolított. Egy ilyen üzlet az összes fél számára előnyösnek bizonyulhat. Feltételezhető, hogy ennek az ügyletnek a lebonyolításáért Oroszország valamennyi képviselőjét mentesíteni fogják a  tiltott pénzügyi műveletekért járó ügyészségi nyomozás és annak következményei alól és a feltételes letéti számlákon lévő teljes pénzösszeg mindenféle ellenőrzés alól mentesül.”

 

Vakmerő terv és ami azt illeti, eléggé vitatható is. Azonban az oroszországi irányító elit titkos gondolatait Inozemcev jól érzi és hitelesen közvetíti. Cikke az USA puha és intelligens megzsarolása mintegy az amerikai nemzeti érdekek felől, a  kék mundéros[7] trilliomosok számára pedig mintateremtő lehetőséget kínál arra, hogy a következő szavak kíséretében tűnjenek el: „Ég áldjon, átmosott Oroszhon… és Te nép, kin csattant ostorunk!”

Éppen e kiugrási manőverről és nem az élethosszig-elnök soron következő „újraválasztásáról” suttognak a mindenhatók legszűkebb köreiben, ezekben a végzetes percekben is. V.V. Putyin a Társaság számára mint külföldi aktívumaik biztonságának a garantálója volt fontos. De kinek is érdekes ő most, ebben a kritikus pillanatban, amikor nem képes ellátni a nemzetvezetői kötelességét, amikor e nemzet színe-virága trillióját, ha a fene fenét eszik is, de át kell mosni és aztán lelépni?

Szkrinnyik

Érdekes adalékot szolgáltatott az érdekelteknek az ugyanazokban az augusztusi napokban szerencsésen befejeződő „Szkrinnyik case”.  Jelena Szkrinnyik asszony nem tartozik a trilliárdos kiválasztottak köréhez. Az Orosz Föderációban korábban mezőgazdasági miniszter volt. A Szkrinnyik elleni vizsgálatot 2013-ban Svájc indította el, amikor az ottani hatóságoknak gyanússá vált, hogy a számlájára 5 év leforgása alatt 140 millió dollárt utaltak át. 2015-ben a svájci ügyészség több mint 60 millió dollárt, törvénytelenül megszerzett pénz átmosásának gyanúja alapján indított vizsgálat keretében be is fagyasztott a volt miniszter asszony számláján. Mindezalatt Szkrinnyik tagadta, hogy Svájcban bármilyen számlája lenne 2017-ben Svájcban a Szkrinnyik-ügyet ugyanakkor lezárták, a számlához való hozzáférést  már februárban engedélyezték . A svájci ügyészség kinyilvánította, hogy Oroszország nem élt a jogsegély lehetőségével és ezért nem sikerült elegendő bizonyítékot találni a pénzmosásra. Szkrinnyik asszony kalandjának szerencsés kimenetele nagyon fontos jogi körülményre derített fényt: pénzmosási büntetőügyekben a bírósági ítélethez szükség van a károsultra is. És ez nem csak a svájci, de az amerikai jogrendben is így van. A Szkrinnyik-ügyben a vezetőinek egy kisstílű ügyeskedő iránti korporatív szolidaritása jegyében a jelenlegi orosz állam elutasította, hogy károsultnak nyilvánítsák.

És kilesz az USA-beli trillió károsultja? Igen szerencsés eset a bűnözők számára, hogy ők maguk, de nem mint fizikai személyek, hanem mint  az orosz állam vezetői! És ebben az egylényegűségükben  saját magukat természetesen kárvallottaknak nem fogják elismerni, ez pedig az amerikai igazságszolgáltatási szervek dolgát nem fogja megkönnyíteni de bizonyos esélyt teremt az inozemcevi alkura. De hát mégsem kaphatnak  emberek nyíltan és „jogszerűen” egy-két trillió dollárt és maradhatnak továbbra is az állami vezetők! A megkönnyebbülés és a sikeresen végrehajtott történelmi küldetés mélységes érzésével vesznek búcsút az átmosott Oroszországtól. „Novo-Ogarjovóban[8]” azonban másféle emberek jelennek majd meg, akik ezt a műveletet semmisnek nyilvánítják és az amerikai bíróságokhoz fordulnak, ahol a kérdés súlyára való tekintettel majd az USA legjobb jogászai képviselik az érdekeiket.

Tehát Oroszországban semmiféle új vezetők sem tűnhetnek fel. Az országban folyó eseményeket követve az utóbbi időben egyre több, nagyon különböző politikai nézetű, gondolkodó ember beszél polgárháborús előérzeteiről, attól tartanak, hogy tudatosan,felülről irányítottan az ország szétszakad. És tényleg, miféle kereseteket tud majd benyújtani a Kaukázusi Emirátus[9], a Rosztovi Népköztársaság[10], a Szent-Pétervári Pravoszláv Fővezérség vagy az Ulusz Dzsucsi(Aranyhorda)[11]?…

Andrej Piontkovszkij – politikai szakértő

https://www.svoboda.org/a/28760464.html

 

[1] Utalás M. Ju. Lermontov 1841-ben írt költeményére: Прощай немытая Россия…  „Ég áldjon, mosdatlan Oroszhon,/Rabok hona, urak hona,/Kék mundér, ki feszítsz a poszton,/S te nép, kin csattan ostora.” (ford. Nemes-Nagy Ágnes) A ezen sorait idézte P. Porosenko ukrán elnök 2017. június 11-i beszédében, amikor az EU-nak az ukrán állampolgárok számára biztosított vízummentességről szóló döntését jelentette be. Itt a pénzmosásra utal a szerző.

[2] A. Sz. Puskin: Mese a halászról meg a kis halról

[3] Orosz ellenzéki aktivista

[4] Az 1977-es Alkotmány I. fejezet 6. cikke a Kommunista Párt vezető és irányító szerepét rögzíti.

[5] utalás Szergej Pavlovics Roldugin (Szahalin fsz., 1951-) csellistára, zenekarvezetőre, kultúrház igazgatóra és üzletemberre, panamai offshore-lovagra, Putyin legjobb barátjára, idősebbik lányának keresztapjára, feltételezett strómannjára (Strohmann) és természetesen a többi hasonszőrű mészároslőrincre. (a ford.)

[6] Topol’-M (Nyárfa), (SS-27-es) orosz atomtöltetű, az USA elérésére kifejlesztett, 11.000 km-es hatótávolságú, 1200 kg össztömegű, 550 kilotonnás, 200 méteres pontosságú stratégiai rakéták; Iszkander-M – orosz fejlesztésű, európai célpontok elpusztítására kifejlesztett, atomtöltettel is ellátható taktikai, 280 km-es hatótávolságú, 480 kg össztömegű 5-7 m pontossággal becsapódó hadműveleti rakéták, amelyekkel az orosz állami TV fenyegetni szokta a Nyugatot (a ford.)

Topol M

Topol fellovese

Iszkander M

Iszkander M3

[7] a CSEKA, NKVD, KGB – az orosz titkosrendőrség  hagyományos színe

[8] V.V. Putyin elnöki rezidenciája a Moszkva-folyó partján Moszkvától észak-keletre.

[9] 2007-16-ig már létezett észak-kaukázusi iszlám állam- és terrorszervezet, a 2. csecsen háború egyik résztvevője

[10] A szociális hálón lehet olvasni erről a regionális mozgalomról, megnézhető a kék-arany-piros zászlaja és meghallgaható a himnusza is.

[11] A 13-15. században a mai európai Oroszország déli részét uraló államalakulat.

 

 

Dokumentum

 

Kinek sietünk a segítségére?

Jemeljan Jaroszlavszkij[1] („Pravda” 1939. szeptember 19.)

 

A Szovjet kormány elrendelte a Vörös Hadsereg Főparancsnokságának, hogy adjon parancsot a hadseregnek, lépje át Lengyelország határát, és vegye oltalma alá Nyugat-Ukrajna, valamint Nyugat-Belorusszia lakossága életét és vagyonát.

A Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg vezérkarának tegnap és ma kiadott hadijelentései azt mutatják, hogy a szovjet csapatok sikeresen hajtják végre a Szovjetunió kormánya által kitűzött feladatot. Nyugat-Ukrajna valamint Nyugat-Belorusszia azon településein, városaiban és falvaiban, amelyeket elfoglal a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg, a lakosság egységeinket hatalmas örömmel és ujjongással fogadja.

Molotov V. M. elvtárs szeptember 17-i rádióbeszédében megmagyarázta, a Szovjet kormány miért nyilvánította a Szovjetunió és Lengyelország között megkötött szerződést hatályon kívülinek, és sietett Lengyelországban élő ukrán és belorusz véreinek segítségére.

Talán két hét telhetett el a lengyel-német háborúból, és Lengyelország elveszítette teljes iparát, nagyvárosainak és kulturális központjainak többségét. A lengyel kormánykörök csődöt mondtak, senki sem tudja, hol van a lengyel kormány. Lengyelország lakosságát szerencsétlen, alkalmatlan vezetői a sors kegyére bízták. A világsajtó olyan hírekkel van tele, hogy a Lengyel köztársasági elnök Mościcki, a miniszterek és tábornokok kivándoroltak Romániába. A lengyel hadsereg elveszítette egységes parancsnokságát, különálló, demoralizált részeire esett szét. Az amerikai „New York Herald Tribune” tudósítója a lengyel hadsereget így jellemezte: „A lengyel hadsereg teljesen demoralizált. A katonák élelem nélkül bolyonganak az országban”.

A lengyel állam és a lengyel kormány gyakorlatilag megszűnt létezni.

Az állam szétesése olyan helyzetet teremtett Lengyelországban, amely a Szovjet kormány különleges odafigyelését igényelte a szovjet állam biztonsága érdekében. Különben Lengyelország kitűnő terepnek bizonyulhatott volna bármely, a Szovjetunióra fenyegetést jelentő véletlen-váratlan esemény bekövetkezésére.

Mindemellett „a Szovjet kormány szent kötelességének tartja kezét nyújtani a Lengyelországban élő ukrán és belorusz testvéreinek.

A Szovjet kormány egyidejűleg kijelentette, minden intézkedést megtesz annak érdekében, hogy megszabadítsa a lengyel népet a szerencsétlen háborútól, amelybe értelmetlen vezetői sodorták, és biztosítsa számukra a békés életet.

Húsz éven át az egész világ tanúja volt annak, ahogy a lengyel uralkodó osztály szenvedésbe, nyomorba végül pedig szerencsétlen kimenetelű háborúba döntötte a népet. Most az egész világ látja, hová vezetett a lengyel mágnások uralma. A húsz éve mesterségesen létrehozott soknemzetiségű lengyel állam azért megy tönkre, mert az elnyomott nemzeti kisebbségek és Lengyelország elnyomott dolgozó tömegei világosan felismerik, hogy nincs semmi okuk harcolni azért a Lengyelországért, amely nem édesanyjuk, hanem mostohájuk volt.

Mivé változtatták a lengyel pánok és mágnások Lengyelországot? Annak idején Kwiatkowski miniszterelnök helyettes nyilvánosan két gazdasági területre osztotta Lengyelországot: az „A” és „B” területre. A „B” terület legfőképpen Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia. A teljes szénbányászat, kohászat, a textil-, cukor-, cement-, villamos- és egyéb ipar 80%-a az „A” Lengyelországban van. Itt található Kwiatkowski mérvadó kinyilatkoztatása szerint a gázgyárak és vízvezetékek 80%-a. Itt épült ki szerteágazó vasúthálózat, villamos vonalak a városokban, a nyomdák, kulturális és egészségügyi intézmények 80%-a. Az „A” Lengyelország használja fel a villamos energia teljes mennyiségének 93%-át, az előállított műtrágya és a mezőgazdasági gépek 80%-át, az acél több mint 80%-át és a kávé-tea több mint 95%-át.

Lengyelország „B” vagyis Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia ezzel ellentétes képet mutat. Ez szó szerint a lengyel finánc-tőke, a lengyel imperializmus belső gyarmata. Lengyelország „A” eladja magas áron gyárainak termékeit Lengyelország „B”-nek, és potom áron vásárolja ettől a belső gyarmattól a nyersanyagot és a mezőgazdaság terményeit.

Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia iparának jelentős része meg lett semmisítve a lengyel megszállás után. Annak ellenére, hogy Nyugat-Belorusszia állítja elő Lengyelország burgonya termesztésének negyedét, a lengyel kormány szinte teljesen felszámolta a burgonya feldolgozó kapacitásokat – a lepárló üzemeket, a cukorszirup- és keményítő gyárakat. Belorusszia lenfeldolgozó üzemeit is megszüntették. Nyugat-Belorussziát – a lentermesztés legfontosabb területét – visszavetették a minden erőt kifacsaró rokkához. Megszűnt Vilnius-környék bőripara, amelyről az valaha híres volt. Bialystok textilipara, amely a környék legnagyobbja volt, ugyanilyen képet mutat. 1929-ben a Bialystoki textilgyárakban foglalkoztatottak száma a háború előtti létszám 47%-a volt, 1930-ban 40%, 1931-ben 37%, és a továbbiakban még rosszabbul alakult a foglalkoztatottak aránya. Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia erdőségeiben rablógazdálkodás folyik. Szinte teljesen megszűnt Nyugat-Belorusszia bútoripara. Annak idején Lengyelország gyufa monopóliumot biztosított az ismert kizsákmányoló „gyufakirálynak” Kreigernek aki aztán tönkrement. Kreiger bezárta valamennyi gyárát – egy kivételével, utcára lökte éhezésre kárhoztatva munkásainak ezreit.

Hogyan is fest Lengyelország mezőgazdasága, ezen belül Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia mezőgazdasága? Milyen ott a parasztok helyzete, mit kaptak Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia földművesei Lengyelországtól? A lengyel kormány kifosztotta őket a földbirtokosok javára. Lengyelországban megőrződött egy sor feudális maradvány: a szétszórt nadrágszíj parcellák, a ledolgozási rendszer és hasonló kizsákmányolási módszerek.

16.000 lengyel földbirtokos foglalta el az összes földterület 45%-át; a 2000 legnagyobb fölbirtokos (ezer vagy több hektár tulajdonosa) kezében összpontosul Lengyelország földjének ötöde. A földbirtokosok tulajdonában kétszer nagyobb terület van, mint a kisgazdák (legfeljebb 5 hektáros) birtokai. /2/

A lengyel kormány rabló „földgazdálkodást” folytatott. Tanyasítási programot folytatott Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia területén, méghozzá úgy, hogy a legjobb földeket tartalmazó majorokat a lengyel gyarmatosítók – az „ostromlók” (volt katonák) kapták, a szegényeknek pedig ott maradt a homok és a mocsár. A lengyel parasztok ismerik az olyan mágnások, mint Karol Radziwill korlátlan hatalmát, akinek egyetlen „Davidgrudok” nevű birtoka 170.000 hold földet tartalmaz. Több mint százezer holdja van Moritz Zamojsky és Sapega grófoknak, több mint 50.000 holdja a Skuzevsky grófoknak, Chartorisky, Lubomirsky, Potoczki és Janusz Radziwill hercegeknek és másoknak, akiket a parasztok rabló kizsákmányolókként ismernek.

Az 1927-es összeírás szerint a lengyel gazdaságok 44%-a nem rendelkezett földterülettel, és nem volt tehene a gazdaságok 14%-ának. Az agrárproletár- és szegényparaszti gazdaságok együtt 76,2%-ot tettek ki (8,8% illetve 67,4%). Az utóbbi tíz évben a parasztság még jobban elnyomorodott.

1933 szeptemberében az egész lengyel burzsoáziát fenyegető Közép-Galíciai parasztfelkelést követően a varsói Szociális Gazdaságtani Intézet kérdőívet küldött a parasztoknak. Az erre érkezett válaszok természetesen gondos szűrésen átesett jelentéktelen hányadát megjelentették nyomtatásban. Rettenetes képet kaptak! Jan Viktor az ismert lengyel író megrettenve a földművesek kilátástalan helyzetétől ezt írta: „A nép helyzetét, ha jellemezni akarjuk, akkor nem tollal, hanem ököllel, nem panasszal, hanem átokkal, nem vérrel, hanem vassal kellene írni”.[3]

Mit is írtak a parasztok?

A Mehovi járásból: „A jelenlegi földbirtokosok a leggyalázatosabb módon, mindenféle szégyenérzet nélkül zsákmányolják ki a munkást… A birtokosok a létező törvényeket, szabályokat, szerződéseket a legkevésbé sem veszik figyelembe, munkásaikat a régi cári törvények szerint dolgoztatják”. (209-210. oldal)

A Laszkoi járásból: „A falu ma nem lát maga előtt semmiféle jövőt. A faluban hatalmas reménytelenség uralkodik. Az emberek értelmetlenül bolyonganak; mindenütt nyomor, pusztulás és kétségbeesés… A falu inkább hasonlít temetőre, mint az emberi élet központjára”. (81. oldal)

„A kétségbeesés lesz úrrá az emberen! – írja egy paraszt a Bucsacki járásból. – Ez égre kiáltó harag és bosszúvágy. A gabonára nagyon nagy szükség van, mi parasztok mégis hol koplalunk, hol éhezünk. A ruha, cipő, tüzelő Lengyelországban bőven van, mi mégis fázunk és nélkülözünk… Hogy milyen nehezen élünk, az tollal leírhatatlan”. (96. oldal)

„Tudnak-e Varsóban arról, – kérdezi ez a paraszt – hogy a csomag dohányt négyfelé vágatjuk, hogy meg tudjuk venni, a gyufát pedig szálanként vesszük… hogy a sót grammra mérik, a petróleumot negyed- nyolcad literenként veszik, és hogy több háztartás használ közösen egy öngyújtót”. (102. oldal)

Egy Lodzinszki járásbeli földnélküli paraszt írja: „Ez nem élet, hanem börtön. A halál jobb az ilyen életnél”.

A földműveseknek még ebből a gondosan kiválogatott leveleiből is tízesével lehetne idézni hasonló panaszokat. Nem meglepő, hogy néhány földműves arra a következtetésre jut, „ez így nem mehet tovább”, hogy „idővel el kell hogy jöjjön egy igazságos társadalmi rend és meg fog szűnni mindenféle kizsákmányolás”. Ennek az eljövendő igazságos társadalmi rendnek a reményében élnek Lengyelországban emberek milliói. Nem tudják ezek, hogy ez a társadalmi rend nem hullik az ölükbe az égből, és hogy semmiféle Czestochowa-i szűzmária sem adja meg nekik ezt a boldogságot?

1927-ben Becket angol munkáspárti parlamenti képviselő Nyugat-Ukrajnában járva ezt írta:

„Ellátogattunk Vlagyimirbe (Volodimir-Volinszkij) Nyugat-Ukrajnába. Ismerem Indiát, és önök nyilván hallottak az indiai falvak szörnyű nyomoráról. Ennek ellenére még sosem láttam ilyen nyomasztó és kétségbeejtő szegénységet. Most már megértem, miért tart fenn Lengyelország ilyen nagy létszámú hadsereget”.[4]

A parasztok helyzete Nyugat-Belorussziában és Nyugat-Ukrajnában azóta sokat romlott. 1927-től Volina és Poleszje falvaiban a cukorfogyasztás tíz év alatt 93%-al csökkent, a sóé 72%-ra, a széné pedig 50%-ra. Sokak számára a gyufa is elérhetetlenné vált, újra tűzcsiholó acélt és kovakövet kezdtek használni. A petróéeumlámpától visszatértek a gyújtóssal való világításhoz, a vasekétől az özönvíz előtti faekéhez.

Így élt évekig ez a kirabolt, jogfosztott megalázott Nyugat-Belorussziai és Nyugat-Ukrajnai parasztság. Külföldről elhallatszanak hozzá a szabad kollektív munka örömteli dalai. Látja, hogyan folyik ott a végtelen rónaság jobb földjein az örömteli munka, amit acél gépek, traktorok, kombájnok végeznek. Tudja, hogy ott örökre megszűnt a Radziwillek, Sapegek, Chartoryjskik, Lubomirskik hatalma. Azt gondolja: tán azért kellene harcolnom, hogy fenntartsam az engem jogfosztott páriává változtatott pánok uralmát magam felett? És ő reménnyel és imádsággal fordítja tekintetét keletre, testvérei a Szovjetunió ukránjai és beloruszai felé.

«

Gyakorta elgondolkodtam a Nyugat-Ukrajnai és Nyugat-Belorussziai parasztok elviselhetetlen helyzete elleni harc évei alatt. A földművesek minden próbálkozását, hogy kiálljanak a jogaikért, durván eltaposták. A „Rzecz Pospolita” 1925. október 2-i számában ezt írta: „Vidéken fatális helyzet alakult ki: ha néhány éven belül nem történik változás, hatalmas fegyveres felkelés tör ki. Ha nem fojtjuk vérbe, akkor elszakít tőlünk néhány tartományt… A felkelésre egy válasz lehet – az akasztófa, és semmi más. Az egész ottani lakosságot a legtetejétől a legaljáig olyan terrornak kell alávetni, hogy megfagyjon ereikben a vér”.[5]

A legismertebb lengyel „közéleti személyiség” és a Szovjetunió közismert ellensége írta: „Szó sem lehet semmiféle belorusz népről, mivel a beloruszoknak nincs semmiféle saját hagyományuk. Belorusz kultúráról nem lehet beszélni, mivel a beloruszok kulturálisan nem egységesek.[6]

Az elmúlt húsz év teljes története azt mutatta, hogy a lengyel kormány az ukrán, belorusz, litván néppel szemben erőszakos lengyelesítési politikát folytat, gyalázva nemzeti kultúrájukat, erőszakkal megsemmisítve kulturális szervezeteiket. A felvilágosítás ügye a haladás ellenségeire lett bízva. Beszédes az a tény, amit annak idején a „Tydzen Robotnici” (1935. június 23-i száma) közölt: a Varsó városi önkormányzat kulturális és művelődésügyi részlegének igazgatója pán Bilik nyilvánosan kijelentette a tanítók közgyűlésén, hogy „tíz művelt polgár jóval több gondot jelent az államnak, mint ezer analfabéta”. Íme egy ilyen „Voltaire székébe ültetett” őrmester kellene, hogy terjessze a kultúrát, és terjeszti is a kultúrát! A kormányzat politikája pedig arra irányul, hogy megszüntesse a nemzetiségi oktatást. Amikor a belorusz iskolák szervezetének képviselői panaszkodtak majdnem valamennyi belorusz iskola bezárása miatt, Skulskij miniszter ezt válaszolta nekik: „Biztosítom önöket, hogy 10 év múlva Lengyelországban lámpással sem fognak találni egyetlen beloruszt sem”.

Velikanovics képviselő a „Dilo” című lap 1935. február 12-i számában megjelent parlamenti beszédében a következő adatokat sorolta: akkor, amikor a lengyel állam megszerveződött Nyugat-Ukrajna területén, ott 3600 ukrán iskola működött. Az 1934-35-ös tanévben a hivatalos adatok szerint 457 maradt belőlük, ráadásul ezekben az iskolákban a történelem és a földrajz – néha pedig más tantárgyak – oktatása lengyel nyelven folyt. 1919-ben Volhiniában 1050 ukrán iskola volt, 1936-ban pedig csak 5. A lengyel megszállók több mint 3000 iskolát zártak be a korábbi Ukrajna területén, Nyugat-Belorussziában több mint 400-at, megszüntettek 4 belorusz gimnáziumot és 3 tanítóképzőt.

Azokban az iskolákban, amelyeket meghagytak a lengyel megszállók, verik a gyerekeket. A „Kurier poranny” újság 1934-ben szülők levelét közölte, amiben ez állt:

„Az iskolában vernek. Ver az igazgató, ver a katolikus pap, és a fölülről jövő példától felbátorodva vernek a többiek…

Mi a faluban hozzászoktunk, hogy a tanító ver, nekünk az iskolába fegyelmező vonalzó, vagy vessző nélkül járó tanító valóságos szenzáció”.

Ilyen az az európai „civilizáció” amit a lengyel pánok elterjesztettek Lengyelországban, Nyugat-Ukrajnában és Nyugat-Belorussziában! Ennek eredményeként Galíciában csak a gyerekek 5%-a tanul anyanyelvén, Volhiniában, Poleszjén és Holmsinán pedig az ukrán gyerekeknek csak 0,02%-a.. Lengyelország lakosságából több mint 10 millió analfabéta. A „Kurier Poranny” 1936 szeptember 3-i számában ez jelent meg: „Az 1936-37-es tanév az elemi iskolákban az egyre mélyülő válság jegyében kezdődik… Másfél millió iskoláskorú gyereknek nincs lehetősége iskolába járni, és 16 ezer munkanélküli tanító van”.

Nem világos talán ebből, miért hirdettek élet-halál harcot Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia dolgozói ilyen hitvány gúnyolódás ellen?

Az ukránok és beloruszok elviselhetetlen helyzete annyira szörnyű, hogy 1930-ban 60 munkáspárti és két liberális képviselő aláírásával Henderson petíciót nyújtott be a Népszövetséghez, amelyben leírták, hogy Lengyelország 700 ukrán és belorusz falujában „férfiak, nők és gyerekek százait verték meg, többen belehaltak a verésbe… Emberek ezreit vetették börtönbe, a könyvtárak, klubok, közösségi boltok ki lettek rabolva és le lettek rombolva”.

Úgy tűnik, ezeknek az uraknak az emlékezete rövid, ha erről mára megfeledkeztek.

«

Lengyelországban az alkotmány szerint minden hatalom a köztársasági elnöké, aki csak „istennek és a történelemnek” felel. A szenátus tagjainak egy harmadát az elnök nevezi ki, a másik két harmadot pedig a felsőfokú végzettséggel rendelkezők „választják”.

Minden 25 évesnél fiatalabb ember meg van fosztva a választójogtól. Arról pedig, hogyan is zajlanak az „önkormányzati szervek” választásai egy Lasski járási paraszt elmondásából tudhatunk: „Megtörtént nálunk, a faluban a Községi Tanács választása. Valójában azonban senki senkit nem választott, hanem csak a falusi elöljáró hozott egy listát, mindenkit utasított, hogy írja alá – és ezzel vége volt”.

A hatalom osztályelnyomó jellege annyira kézenfekvő, hogy Lengyelország volt miniszterelnöke Wladyslaw Grabski „Lengyelország eszméje” című könyvében kénytelen volt beismerni: „a paraszt azt kezdte érezni, hogy újra a kisnemesség (slahta) vezeti Lengyelországot”. Ez a kisnemesség pedig ezekben az években csak féktelen terrorral tudott uralkodni. Az ukrán és belorusz értelmiség, a munkások, parasztok elviselhetetlen helyzete elleni bármilyen tiltakozás könyörtelen megtorláshoz vezetett. Úgynevezett „pacifikációt” hajtottak végre, ami egyszerűen fogalmazva a belorusz és ukrán nép elpusztítását jelentette. Elég, ha csak a „Belorusz képviselők interpellációi a lengyel szejmben” című könyvben foglaltakat vesszük. Mutatunk néhány jellemzőt ezekből az interpellációkból:

„Üldöztetés a képzésben és az iskolában; a belorusz sajtó üldözése; erőszakos agrárpolitika; katonai gyarmatosítás; törvénytelenség és üldöztetés a közigazgatásban; tömeges jogtalan letartóztatás, kínzás és zaklatás; kínzás és erőszak a börtönökben; rendőrök által elkövetett gyilkosságok, banditizmus és terror; társadalmi szervezetek üldöztetése; vallási üldözés; törvénytelenül kivetett adók, különféle elvonások; gazdasági elnyomás és kizsákmányolás; belorusz nyelv tiltása, üldözése; alkotmányos garanciák megsértése; politikai provokáció; a lakosság hadsereg általi zaklatása; tanulók megalázása és verése”.

A legvadabb erőszak, parasztok és mezőgazdasági munkások földtulajdonosok általi legyilkolása volt a válasz a belorusz és ukrán földművesek törvényes követeléseire. Egész járások és megyék szegényedtek el. Nem kíméltek sem öreget, sem nőt sem gyereket, elpusztították a parasztok minden vagyonát, egész falukat gyújtottak fel.

Különösen elviselhetetlen lett a mezőgazdasági munkások helyzete. Odáig fajult a dolog, hogy a gyerekeket kezdték eladni. A „Illustrowany kuryer Codzienny” tudósított arról, hogy egy 11 éves gyereket eladtak 10 zlotyért, 5 pud gabonáért és néhány pud krumpliért. Sok vajdaságban úgy lehet munkát kapni, ha a szakmai felkészültségen túl megbízhatósági igazolást hozunk a rendőrségtől, templomba járási igazolást a paptól, és igazolást a népellenes fasiszta „Sztrelec” szervezettől.

A legforradalmibb osztály – a munkásosztály – terrorizálva van. A legjobb munkások börtönben ülnek, kényszermunkára vannak ítélve. A provokáció befészkelte magát a munkásosztályba. A munkásosztály egyetlen percre sem hagyott fel a harccal, annak ellenére, hogy a lengyel kormánynak sikerült mindenhová bejuttatnia áruló, provokátor ügynökeit. Lengyelország munkásosztálya a múltban nem egy kiváló példáját mutatta az osztályharcnak. Meg fogja találni a saját útját, mivel tudja, hogy az erőszakosan ellengyelesített belorusz és ukrán parasztok a hármas elnyomás alóli felszabadulásukért harcolva egyidejűleg egy olyan társadalmi rend létrehozásáért is harcolnak, amelyben elképzelhetetlen hasonló népellenes politika, mint amilyet Lengyelország uralkodó osztálya folytatott ezekben az években.

«

«Nem lehet szabad az a nép, amely elnyom más népeket» mondta Marx és Engels a XIX. századi következetes demokrácia legnagyobb képviselői” írta Lenin „A nagyoroszok nemzeti büszkeségéről” című cikkében az imperialista háború idején. Azt, ami békeidőben nyomja hatalmas súllyal a néptömegeket, ezek a tömegek háborús időszakban érzik igazán, amikor felerősödik és elmélyül minden társadalmi ellentmondás. Ez még inkább elmondható az imperializmus korszakának háborúiról.

Látjuk, milyen nehéz, jogfosztott, elnyomott, elviselhetetlen helyzetben vannak Lengyelország dolgozó tömegei, különösképpen Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia dolgozói.

„A Szovjet kormánytól nem várható el, hogy közönyösen viszonyuljon Lengyelországban élő ukrán és belorusz véreinek sorsa iránt, akik korábban jogfosztott nemzetiségként éltek, most pedig teljesen ki lettek szolgáltatva a sors kénye kedvének”. Így nyilatkozott Molotov elvtárs, a Szovjet kormány vezetője.

Most dől el ezeknek a népeknek a sorsa. Ez mélységesen nyugtalanít bennünket. Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia dolgozói, akárcsak Lengyelország valamennyi dolgozója tudják, hogy a szovjet nép teljes szívvel mellettük áll. Íme, ezért fogadják ők örömújongással a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereget.

Íme egy a nagyszámú tudósítások közül arról, hogyan fogadják a Vörös Hadsereget Nyugat-Belorussziában:

„Mindenhol, ahol megjelennek egységeink – a Sztolbcov közeli falvakban, Novogrudek, Mologyecsno körzetében, a mi nyugat-belorusz testvéreink kivételes rajongással fogadják a dicsőséges Vörös Hadsereget. Örömkönnyeket sírva vetik magukat a parancsnokok és egyszerű vöröskatonák karjai közé, almával, tejjel kínálják őket. Akkora az örömük, hogy bármelyikük kész odaadni utolsó korsó tejét, megosztani utolsó darab kenyerét.

Sok településen a lakosság már a szovjet csapatok közeledtére letépi a lengyel zászlókat, és a kormány rendeleteinek plakátjait, az utcákon pedig végig vörös vásznakat függesztenek ki”.

A szovjet kormány intézkedései, amelyekről szeptember 17-i rádióbeszédében Molotov V. M. elvtárs beszélt, a szovjet nép egyhangú jóváhagyásával találkoznak, mivel a szovjet nép megérti, hogy a Lengyelországban kialakult helyzet a Szovjet kormány különleges gondoskodását igényelte a szocialista állam biztonsága tekintetében. A nagy Szovjetunió népei őszinte örömmel köszöntik hősies Munkás-Paraszt Vörös Hadseregünket, amely oltalma alá helyezte Nyugat-Ukrajna, valamint Nyugat-Belorusszia lakossága életét és vagyonát.

 

http://oldgazette.ru/lib/propagit/19/03.html

 

[1] Jemeljan Mihajlovics Jaroszlavszkij (M.I. Gubelman – Csita, 1878- Moszkva,1943) – oroszországi és szovjet forradalmár, bolsevik, a harmincas évek ateista irányzatának fő ideplógusa, publicista, akadémikus, Lenin és Sztálin díjas, Lenin egyik életrajzírója, írt Puskin ateizmusáról, ő szerkesztette a hívők és nem hívők számára kiadott Bibliát (ateista kézikönyvet), elhíresült Sztálin életrajza (Sztálin elvtársról) a vezér személyi kultuszának kialakításában nagy szerepet játszott, könyvet jelentetett meg a Szláv népek harcáról a német fasizmus ellen címmel. Gyomorrákban halt meg, hamvait a Kreml falában helyezték el, a háború után a hírhedt orvosperekben azzal vádolták meg a kezelőorvosait, hogy szándékosan későn diagnosztizálták Jaroszlavszkij betegségét. (a ford.)

[2] Minden számadat az „Agrárkérdés és földműves mozgalmak” című kézikönyv 1936 Nemzetközi Mezőgazdasági Intézet kiadása II. kötetéből származik.

[3] Lengyel parasztok a saját életükről. 1936 Nemzetközi Mezőgazdasági Intézet kiadása Moszkva, Parasztok levelei a Szociális Gazdaságtani Intézet – Varsó kiadásában.

[4] Bernard Lekash „Lengyelország álarc nélkül” Leningrád 1928. 126. oldal

[5] Idézet a „Belorusz képviselők interpellációi a lengyel szejmben. 1922-1926. Dokumentumgyűjtemény a Nyugat-Belorussziai parasztok és munkások elleni erőszakról, zaklatásokról megaláztatásokról” Belorusz állami kiadó. Minszk 1927. XIX. Oldal

[6] Ugyanott, XVII. Oldal.

Jaroszkavszkij2

Je.M. Jaroszlavszkij

 

Jaroszlavszkij

és a sztálini terrorban játszott szerepéről készült karikatura

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s