109. – 2017. december 16.

 

Apostrophe UA

  1. november 11.

Moszkvában az Ukrajnából való kivonulásról gondolkodnak, nagyon komoly folyamatok zajlanak – Andrej Piontkovszkij

Andrej Piontkovszkij véleménye az orosz-amerikai kapcsolatokról és a Kreml kapitulációjáról

Adrian Radcsenko/Адриан Радченко https://apostrophe.ua/author/8589   

 Kreml1

Fotó: kremlin.ru

 

A Kreml ejtette „A mi Trumpunk” titkos műveletet, Vlagyimir Putyin környezetének egy része már a kapitulációról és az Ukrajnából való kivonulás lehetséges útjáról gondolkodik.

 A Donbassz és a Krím körül kialakult helyzetről és arról, hogy milyen csereügyletre kész vagyonának megmaradásáért az OF[1] hatalmi elitje, az „Apostrophe”-nak adott interjújában mondta el az oroszországi politológus és publicista Andrej Piontkovszkij.

 

– Az amerikai fél elutasította Vlagyimir Putyin hivatalos kétoldalú találkozóra irányuló kérését a Vietnamban megrendezett APEC[2] csúcstalálkozó kapcsán. Mi diktálhatta Donald Trump adminisztrációjának ezt a döntését?

 – Trump nagyon nehéz helyzetben van. Őt már eléggé megalapozottan gyanúsítják fölösleges lágyszívűséggel és szimpátiával Putyin irányában. Elnökségének ideje alatt tényleg egyetlen egyszer sem bátorkodott kritikus értékelést adni Putyinról. Bármiről is tárgyalhattak volna ők ketten ott, az amerikai uralkodó körök úgy tekintettek volna erre, mint Trump Putyin iránti furcsa vonzalmának újabb bizonyítékára. Ebből kifolyólag ő semmit nem kaphatott volna ettől a találkozótól.

Ha figyelemmel kísérjük a moszkvai propagandát, láthattuk, hogy ők már nagy győzelemként tálalták Trump és Putyin kézfogását a protokolláris fényképezkedéskor, és nem zárták ki valamilyen köztük folytatandó beszélgetés lehetőségét a közös hivatalos ebéd alkalmával (a beszélgetés pénteken este valósult meg, az USA és az OF elnökének társalgása nagyon rövidre sikerült, aminek eredményeként a Kreml kiadta közös közleményüket Szíriáról – „Apostrophe”). Lehetséges, hogy leülnek egymással beszélni szombaton is. De ez már a Kreml „A mi Trumpunk” különleges műveletének agóniája. Ez a művelet nagyon nagy hiba volt a Kreml részéről. Ha Clinton győzött volna, a soron következő restarttal befejeződött volna minden. Mindenesetre, az USA viszonya a putyini rezsimhez sokkal jóindulatúbb lenne. A Trump oldal nyíltszívű játéka mozgósította az USA katonapolitikai uralkodó köreinek túlnyomó többségét.

Én már megmondtam az önök kiadványának is: Trump és a Barátság érdemrendes[3] Tillerson orosz-ukrán viszonylatban nem rendelkeznek sem hatalommal sem a kezdeményezés lehetőségével. Az amerikai álláspontot Ukrajna viszonylatában Kurt Volker fogalmazza meg, és ezt önök is jól ismerik. Szóval, tulajdonképpen Trump és Tillerson nem játszanak szerepet Ukrajna kérdésében.

 

Kreml2

Donald Trump és Vlagyimir Putyin az ATEK csúcstalálkozón a vietnami Danangban

Fotó: EPA/UPG

 

– Nem érte volna meg Trumpnak hogy hivatalosan találkozzék Putyinnal és megkísérelje, előmozdítani Ukrajna kérdését, hogy valamiféle engedményre kényszerítse az oroszországi elnököt?

 – Trump nem tudja csak úgy megváltoztatni álláspontját. Vannak bizonyos objektív okai annak, hogy Trump két éve (konkrétan még az elnökségét megelőző előválasztási kampány időszakában – „Apostrophe”) folyton ugyanazt ismételte, – milyen jó lenne javítani a kapcsolatot Oroszországgal. Aztán most a vizsgálat folyamán mind több tény bukkan fel Trumpnak Putyintól való bizonyos függéséről.

Most meg, először is Trump nem mer így beszélni Putyinnal, másodszor pedig nincs is rá szükség a Putyinnal folytatandó komoly beszélgetéshez. Ilyen beszélgetést Putyinnal más emberek folytatnak, mindenek előtt az USA kongresszusa, amely törvényt fogadott el a teljes orosz vezetéssel szembeni személyes szankciókról, ami ezekben a napokban telik meg aktív tartalommal. Ez a lista sokkal nagyobb hatással van a Kreml lakóinak tudatára, mint Trump bármely nyilatkozata, amit már senki sem vesz komolyan.

– Az USA 350 millió dollárt készül elkülöníteni Ukrajnának szánt katonai támogatásra. Elhangzott egy másik érdekes szám is, 5 milliárd dollárt indítványoztak a NATO Európai pozícióinak megerősítésére az „oroszországi agresszióval való szembeszállás”-ra. A Kremlben reagáltak valahogyan arra, hogy az oroszországi agresszióval szemben ilyen kolosszális összeget irányoznak elő?

 – A fordulópont az USA biztonságáról július 20-22 között megrendezésre került kulcsfontosságú konferencia volt. Először itt fogalmazódott meg rendkívül pontosan hogy Putyin hibrid háborút indított a Nyugat, és mindenek előtt az USA ellen. És a konferencia valamennyi résztvevője egyhangúlag arról beszélt, hogy nem maradt más lehetőségünk, mint elfogadni a kihívást, és vereséget mérni Putyinra. Minden, ami ez után a konferencia után történt – mint például a szankciókról szóló törvény, a 2018-as költségvetésbe betervezett, Ukrajnának szánt 380 millió dollár, az oroszországi agresszióval szembeni helytállás finanszírozása Európában, NATO védelem biztosítása elsősorban a balti államoknak és Lengyelországnak, amelyekkel szemben folyamatos provokációk történnek – ez mind az amerikai uralkodó körök döntésének megvalósítását jelenti.

A Nyugat most is, mint mindig lassan szedi össze magát, de haez megtörtént, akkor már meglehetősen határozottan hajtja végre a politikáját. Ugyanez történt a múlt század harmincas éveiben is: mennyit hátráltak Hitlerrel szemben a nyugati hatalmak! Hát Putyinnak is sok éven keresztül megadatott huligánkodni, például Grúziában és Ukrajnában. Most aztán Volker kimondja a kemény téziseket, amelyekkel alig tud lépést tartani az ukrán vezetés. Most azt kérdezik az ukrán hatalomtól, – el lesz-e végre valahára fogadva a törvény a megszállt területekről (elnöki törvény a Donbasszról – „Apostrophe”), amelyben benne lesznek azok a meghatározások, amelyeket Volker már régóta hangoztat és ismétel.

– Mindent összevetve, képes Oroszország egy Európa elleni agresszióra? Vagy a Kremlnek nincs elég erőforrása?

 – A Kremlnek sohasem volt erőforrása, volt viszont szemtelenség és politikai akarat. S amíg Putyinnal nem szálltak szembe, addig ezt az agressziót meg is valósította. Lehet, a Nyugat mozgósította Ukrajna ellenállását, amelynek van immár hadserege (ami nem volt neki 2014 tavaszán). Putyin végül is, első vereségét pont Ukrajnában szenvedte el. Hol van most az „orosz világ”, hol „Újoroszország”? Ezek mind teljesen reális tervek voltak – megszállunk egy tucatnyi ukrán megyét. Aztán az egész „Újoroszország” ezzel a darabka területtel ért véget, amit „Lugandoniának” neveznek (a Donyeck és Luganszk megye megszállt körzetei – „Apostrophe”).

A Nyugat jelenlegi beállítottsága mellett Putyinnak semmilyen esélye nincs agressziójának kiterjesztésére. Most a visszavonulás van napirenden. És nagyon komoly folyamatok mennek végbe az orosz politikai legfelsőbb vezetésben. A többség arra hajlik, hogy valahogyan rendezzék a kapcsolatot a Nyugattal. Hiszen kiderült, hogy az orosz elit USA-ban tartott vagyonának nagyságrendje az amerikai Nemzeti Gazdasági Nyomozó Hivatal értékelése szerint egy billió dollár[4]. Most tehát azon törik a fejüket ott Moszkvában, hogyan lehetne egyidejűleg megtartani egy billió dollárnyi lopott pénzt, a Donbaszt a Krímmel, és persze a hatalmat. Ez nagyon komoly, és elméletileg megoldhatatlan probléma a Kreml számára – meg valamely dolgoktól meg kell hát szabadulni.

Kreml3.PNG

A Nyugat jelenlegi beállítottsága mellett Putyinnak semmilyen esélye nincs agressziójának kiterjesztésére.

Fotó: EPA/UPG

 

– Mi lesz az első, amiről lemondanak a Kremlben?

 – Azon realisták, akik értik, hogy Putyin túlfeszítette a húrt, arról álmodnak, hogy ha a Nyugat szemet huny a Krím fölött, kivonulnak a Donbasszból..Mindeközben a Nyugat álláspontja egyértelmű – „sohasem ismerjük el a Krím annektálását”. Ugyanakkor az USA 40 éven át nem ismerte el a Baltikum annektálását, miközben normális kapcsolatot tartott fenn a Szovjetunióval. Vagyis megtartva a Krímet szeretnék otthagyni a Donbasszt, és ennek fejében azt akarják, hogy vonják vissza a szankciókat, és hogy a billió dollárjukat is megőrizhessék. Hát ez a Kreml-béli realisták álma.

Vannak ugyanakkor  olyan megveszekedettek, élükön magával Putyinnal, akik nincsenek készen egy ilyen engedményre. Ez van egyfelől. Másfelől, nem vagyok biztos benne, hogy a Nyugat beleegyezik-e, és biztos vagyok abban, hogy ebbe Ukrajna nem fog beleegyezni. Tehát a helyzet bonyolult.

– Vagyis, a helyzet január-februárban oldódik meg, amikor hatni kezdenek a szankciók a Kreml-béli elit ellen?

 – Itt két folyamat esik egybe. Feltöltik nevekkel a törvényt a szankciókról, a putyini maffia tagjai pedigeldöntik, meghagyják-e még 6 évre a keresztapjukat. Mindnyájan tudják, hogy a keresztapa alapvető feladata ezeknek az aktívumoknak a biztonságos megőrzése volt. Most meg nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak hogy nem tudja garantálni a biztonságot, hanem valószínűleg éppen az ő kalandor külpolitikája miatt vész el minden aktívum. Ennek a két folyamatnak gyakorlatilag közös határideje van, tehát az elkövetkező két-három hónapban sok minden kiderül.

– Ukrajnáról beszélve – az USA meglehetősen hangosan tesz nyilatkozatokat esetleges békefenntartókról, felbukkant egy szám is 20 ezer kéksisakosról, akiket az USA a Donbasszban kíván bevetni. Békefenntartók bevonása megváltoztatja a Donyeck és Luganszk megyékből kiszakított megszállt területek helyzetét?

 – Itt most nem csak a békefenntartók számáról van szó. Fontos, hogy azok fogják-e ellenőrizni az orosz-ukrán határt. Úgy gondolom, amíg Putyin él, – nem fizikai vonatkozásban értem, isten adjon neki jó egészséget, hanem politikailag – a Kreml sohasem fog beleegyezni ebbe.

– Hová fog ez vezetni, ha a békefenntartók az ukrán-amerikai forgatókönyvnek megfelelően elfoglalják a teljes megszállt területet?

 – Ezt a helyzetet nagyon komoly megbeszélés tárgya lesz Moszkvában, mennyiben úgy döntenek, hogy Putyint le kell cserélni egy másik figurára. Vagyis ez egy lépés ahhoz a köztes megoldáshoz, hogy a következő moszkvai hatalom kész legyen kivonulni a Donbasszból.

– Következésképpen, komoly katonai eszkalációra számítani nem érdemes?

– Nem. A katonai eszkaláció egyszerűen kizárt. A legkisebb bármiféle mozgás Mariupol irányába, – Isten ne adja – Ukrajna halált okozó fegyverekkel való haladéktalan ellátását jelenti és más szankciók azonnali működésbe hozását, mint például Oroszország lekapcsolását a SWIFT rendszerről. A Nyugatnak még elég nagy szankció arzenálja van.

Ehhez kapcsolódik, hogy az utóbbi időben tapasztalhatók bizonyos kiszivárogtatások arról, hogy a Pentagon katonai költségvetése figyelembe veszi azt, hogy a Fehér ház már most kész fegyvert szállítani Ukrajnának, még eszkaláció nélkül is.

A katonai eszkaláció – nem zárom ki, hogy egy csapat őrült, aki szerint Putyint nem elég kemény, belefog valamilyen próbálkozásba, de ez egyszerűen kudarcra van ítélve.Most az van napirenden, amit én mindig hibrid kapitulációnak neveztem – Moszkva kell, hogy találjon egy olyan formulát, amit a Nyugat kapitulációként értékel, a saját lakosságnak a televízióban pedig eladható, mint  soron következő győzelem.

 

https://apostrophe.ua/article/politics/2017-11-11/v-moskve-dumayut-ob-uhode-iz-ukrainyi-idut-ochen-sereznyie-protsessyi—andrey-piontkovskiy/15473

 

[1]Rosszijszkaja Federacija – Orosz Föderáció;

[2] APEC: Ázsiai-Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés;

[3] Rex Tillerson 2013-ban mint az ExxonMobil elnöke kapta meg az energiaszektor együttműködésének fejlesztésében való szerepéért Vlagyimir Putyintól a Barátság Érdemrendet.

[4] billió dollár: egymilliószor egymillió dollár;

 

 

 

Belorusz1

Miért békülnek meg a belaruszok az erőszakkal a saját hazájukban?

2017. november 30.

Vladimir Mackevics /Владимир Мацкевич/

Belorusz2.PNG

Vjacseszlav Bobrovics a „hideg polgárháborúról”  írt cikket. És bár az írásban kifejtett helyzetértékelés húsz évvel megkésett, az utóbbi 7-10 év országos történései pedig tökéletesen megfosztották az aktualitásától ezt a koncepciót, a szerző mégis büszkélkedik a cikkével.

Teljesen feleslegesen. Nem érdemes a tegnapot élni. Kifejezetten ártalmas. A visszamenőleges hatályú érzelemkitöréseket és megvilágosodásokat hagyjuk meg a lúzereknek.

2005-ben, a 2004-es  Majdant követően és a Ploscsa- 2006[1] előtt én is a „polgárháború” teóriáját használtam. De nem a valóság és a status quo konstatálására, hanem modellként a status quo és a valóság megértéséhez .

De minden zajlik,  minden változik, és nem mindig a jobbik irányba. A 12 évvel ezelőtt írt szövegemben van egy hely: „A civilizált országokban mindkét oldal visszatartja magát az erőszak alkalmazásától. De nem valamiféle humanista megfontolásból, hanem egyszerűen csak azért, mert az veszít, aki elsőként alkalmaz erőszakot.”

Azt magyarázták nekünk, hogy az országunk nem egyszerűen csak távol áll a civilizált országoktól, de a rezsim „nem vezeti az országot a civilizált világ felé.”

Köztudott,  hogy országunk nem tartózkodik az erőszaktól, ahhoz akármely okkal, sőt bármely ok nélkül is sűrűn folyamodik.

Feltéve hogy mindez köztudott, engem az a kérdés foglalkoztat,  hogy miért van az, hogy a nemzet, a nép, a civil társadalom mégis megbékél az erőszakkal?  Miért nem rendeznek Majdant mint a kijeviek 2013 novemberében, a diákok szétkergetésére válaszul?

Miért tűrjük az országban az  erőszakot? Csak panaszkodunk és siránkozunk,  de nem utasítjuk vissza, s  még csak nem is tiltakozunk?

Miért,  hogy az erőszakhoz folyamodó rezsim nyer és nem veszít, ahogy pedig annak a modern világban lennie kellene?

Lehet,  hogy nem volt igazam 12 éve, amikor abból indultam ki, hogy az veszít, aki elsőként vet be erőszakot?

Ezen  gondolkodva  a Belaruszban elterjedt vélekedésre támaszkodtam, hogy ti. az állam az erőszak legitim alkalmazásának kizárólagos jogával rendelkező intézmény. Ez persze nincsen így. De a belaruszok ezt gondolják. Kicsik és nagyok, az igen jól képzettek és a  teljesen tanulatlanok is.

Honnan ez a meggyőződés? Köztudottan a kommunistáktól!

Marx, Lenin és valamennyi kommunista évtizedeken keresztül ezt verte a szerencsétlen szovjet emberek fejébe. És akkor, amikor az országban a humán tudományok és a filozófia elmaradtak a fejlődéstől, az iskolákban és a felsőoktatásban is folyamatosan ezt az ökörséget mantrázzák és adagolják.

A belaruszok mentalitásában fellelhető az erőszak előtti meghunyászkodásnak ez a felfogása és az erőszak igazolása. Ez volt az egyik indítékom arra, hogy belekezdjek az Antikommunizmus Évébe.

Amikor elindítottam az évet, támogatást reméltem az intellektuális közösségtől, azt hittem, hogy az országban megerősödik az antikommunizmus. Hiú remények! Mit lehet remélni, ha még az ország legjobb gondolkodói is 10-20 éves késésben vannak? „Nem olvas egyebet, mint ócska lapokat / Az Ocsakov-erőd s a krími harc korából”[2] Még az akkori megszállásról és az akkori Krimről[3] van szó. Hol vannak ők a kommunizmustól és az antikommunizmustól?!

De én jó ember vagyok. El tudom káromkodni magam Bobrovics, Barkovszkij vagy akárki címére is akár, aki nem reménytelen. A reménytelenekkel való párbeszédben hallgatok vagy inkább elkerülöm az ilyen beszélgetést. De a nem reménytelenekkel kész vagyok folytatni az eszmecsrét. Persze csak ha nem fognak gyerekesen megsértődni, köntörfalazni vagy közönségesen reagálni a kritikára.

Bobrovicsnak tehát  véleményem szerint van esélye arra, hogy ne csak fecsegjen a „hideg polgárháborúról”, hanem megmaradjon  a szememben entellektüelnek, feltéve, ha elmagyarázza nekem az alábbi  „2006-os Stratégiából” idézett gondolatmenet megalapozottságát  és válaszol néhány kérdésre.

  • Miért nem veszít az erőszakhoz folyamodó rezsim?
  • Mikor ért véget a polgárháború modelljével leírható korszak az országban és hogyan történhetett meg mindez? ?
  • Milyen modellekkel lehet leírni a 2017-18-as helyzetet és a közeljövő perspektíváját?

 

És akkor magának, a 12 év távolából idézett 2006-os Stratégiának a  részlete:

Tehát az országnak van két alkotmánya, két hiánytalan állami szimbólumkészlete (címer, zászló, himnusz), két ideológiája, két külpolitikai orientációja, két történelme, két jövőképe, de a dolog odáig megy, hogy az etikai normarendszerek is különbözőek. Még a városok és az utcák nevei is hamarosan eltérőek lesznek. Minszk központjában ugyanaz a tér egyeseknek Lenin tér, másoknak meg a Függetlenség tere lesz. De ugyanazok, akik a térnek a büszke  „Függetlenség” nevet adják,  kategorikusan elutasítják, hogy ugyanezzel a névvel illessék a Szkarina sugárutat. Belaruszban gyakorlatilag bármelyik dolog kapcsán megfogalmazható egy tézis és egy antitézis is. Bármilyen esemény, bármely tény másként látszik a barrikád másik oldaláról.

A helyzet megoldásának legegyszerűbb módja – kettéosztani az országot, de ez csak akkor tehető meg, ha  barikád,  front választja ketté a területet, ha a különböző nézetet valló állapolgárok az országban kompakt módon helyezkednek el. Ugyanakkor ez a barrikád lehet láthatatlan is, amikor családokat választ ketté, amikor az ellenfelek összekeveredtek és az egész országban egyformán oszlanak meg. Az ilyen szembenállás  vezetett a múltban  polgárháborúkhoz.

A polgárháború sémája általánosságban a következőképpen festhet:

1, Az államhatalom elveszíti az ország lakosságának egy része feletti befolyását.

  1. A lakosságnak ez a része alternatív hatalmi struktúrákat képez és létrejön a kettős hatalom.
  2. Mindkét oldal erőszakot alkalmaz a másikkal szemben.
  3. Az egyik fél túlsúlyának elérésekor az erő pozíciójából tárgyalások kezdődnek az új rend országos bevezetéséről, mindkét fél, a győztesek és a legyőzöttek érdekeinek a figyelembe vételével. . Ugyanez játszódik le az erők kölcsönös, hosszan tartó egyensúlya esetén is azzal a különbséggel, hogy nincsenek győztesek és legyőzötttek.
  4. A tárgyalások során elért megállapodás alapján a kettős hatalmat kompromisszum esetén új elvek szerinti egységes hatalmi rend váltja fel, háborús győzelem esetében pedig a győztes elvei szerinti.

A XX. században a világ civilizált részében (az „első” és „második” világban, szemben a „harmadikkal”) a polgárháborúk „kimentek a divatból”. Polgárháborúk helyett vér nélküli foradalmak zajlanak le („bársonyosak”, mint az NDK-ban és Csehországban, „dalolók”, mint Lettországban stb.). A polgárháborúk ötösszetevős sémája ezekre is érvényes, a különbség csak az erőszakhoz való viszonyban van.

A civilizált országokban mindkét fél tartózkodik az erőszaktól. Elsősorban nem emberiességi szempontok miatt, hanem egyszerűen azért, mert az veszít, aki elsőként nyúl erőszakhoz.

A terrorizmus veszít, amikor erőszakhoz nyúl, mivel ugyanezzel maga ellen hangolja a közvéleményt. És az állam is azon nyomban veszít, amikor ellenfeleivel szemben erőszak alkalmazásához folyamodik, méghozzá azzal, hogy a nemzetközi közösség az övét  jóval meghaladó erejével találja szemben magát (az utóbbi időkből erre Szerbia a klasszikus példa). Ha mindkét fél erőszakot alkalmaz, a helyzet változatlan marad (erre a legutóbbi példák: Kirgizia és Üzbegisztán). Tiszta win szituáció a „forradalmakkal” érhető el, amikor a hatalom ellenfelei képesek visszatartani a támogatóikat a fegyveres és erőszakszervezeti struktúrák provokációjával szemben (Csehország, Szlovákia, Ukrajna). De ha az adott ország fegyveres és erőszakszervei nem is képesek visszafogni magukat és erőt alkalmaznak, az első vér olyan társadalmi sokkhoz vezet, ami a hatalmat megbénítja és a tárgyalások során bármiféle feltétel és kikötés nélkül  feladja valamennyi pozícióját (Oroszország 1991 augusztusában, a rigai és vilniuszi események 1991-ben). A sokéves szembenállás és a döntések meghozatalának elutasítása bonyolultabb helyzetet eredményezett az NDK-ban és Lengyelországban (majdnem tíz év hadiállapot Lengyelországban és a Berlini falon keresztül történő rendszeres szökések az NDK-ban).

A belarusz helyzet ugyancsak elhúzódott. Egy normális „színes forradalomnak” már 1996 novemberében győznie kellett volna, akkor gyakorlatilag minden ugyanúgy fejeződött volna be, mint azt az utóbbi, teljesen technológiai esetekben Grúziában és Ukrajnában figyelhettük meg. De elszalasztottuk az alkalmat. Bár voltak egyéb lehetőségek is (1997,1999,2000 és az utolsó 2001-ben). A dolog nagyjából úgy vált bonyolultabbá, mint annak idején Lengyelországban. Egy évtized sem múlik el csak úgy, a rezsim felkészült a hatalmi manőverek végrehajtására. A fegyveres és erőszakszervezetek morális felkészítése lezajlott, néhányuk felkészült a békés lakossággal szembeni erő alkalmazására is, sőt a vér nem fogja sem a közrendőröket, sem a parancsnokaikat sokkolni. De az erőszakszervezetek méginkább   fel vannak készítve az ellenállás erőszakmentes módszereinek elhárítására és az ilyen megnyilvánulások megelőzésére. Provokátorcsoportokat alakítottak ki, és ezek készek ürügyet szolgáltatni a rendőrség és az OMON alakulatainak bevetéséhez. Ezek a csoportok ténylegesen is irányításuk alá tudják venni az utcai aktivitást.

A rezsimnek külön stratégiája van egy belarusz „színes forradalom”  elhárítására. Vázlatszerűen ez a stratégia két műveletet céloz meg:

  1. az utcai aktivitás irányítása (tüntetések, felvonulások, sztrájkok stb.);
  2. az ellenzéken és ellenálláson belüli kommunikáció és együttműködés útjába leküzdhetetlen akadályok állítása.

Ezek a műveletek oly mértékben nyilvánvalóak és magától értetődőek, hogy a rezsim szakszolgálatai és erőszakszervezetei egészen egyszerűen szakmailag bizonyulnának alkalmatlanoknak, ha mindezt nem tervezték volna meg és ne tudnák megvalósítani.

A hatalom első ténykedésének a célja tehát az ellenzék utcai aktivitásának az irányítása, minthogy ennek a betiltásához nincsen elég erejük. 1998 óta a felvonulások és naggyűlések irányítása szembeötlő. Ehhez a legkülönfélébb eszközöket vetnek be:

  • a tömeges megmozdulások vonulási útvonalának és a résztvevők viselkedésének az egyeztetése (pontosabban ezek ráerőltetése) ;
  • az utcákon és a sztrájkokban a leginkább aktív szervezetekbe beépítik az embereiket;
  • a műszaki munkatársak és ha sikerül, az oppozíciós struktúrák potenciális vezetőinek beszervezése;
  • A szakszolgálati alegységek munkatársainak felkészítése a tömegmegmozdulások résztvevői közé való behatolásra való felkészítése;
  • A rendőrség (és más szakszolgálati alegységek) működése és a beépített munkatársak közötti koordináció.

Stratégiai szinten az itt leírt valamennyi eszköz egyetlen stratégiai lépésként irható le:  a rezsim kebelén belül kifejlesztett tevékenységi alrendszer beépítése  az ellenzéki tevékenységbe az ott zajló tevékenység fölülírása céljából.  A másik művelet pontosan az ellenkező célra irányul, az elenzéki struktúrák tökéletesen irányíthatatlanokká tételére.

Ehhez a tevékenységi szintek, a tárgyalók, , a stratégiai irányítás és döntéshozók közötti határvonalakat és akadályokat kell kiépíteni. Minderre ellenőrzött és hatékony eszköztár áll rendelkezésre:

  • A pártok és társadalmi szervezetek tevékenysége elé jogi és szervezési akadályok gördítése (újraregisztrálás előírása, bürokratikus szabályozás, pénzügyi eljárások stb.);
  • a politikai tevékenységnek a közszolgálati kommunikációs eszközöktől való elszigetelése, a független tömegkommunikációs hírcsatornák üldözése;
  • a politikai pártok és társadalmi szervezetek pénzügyi kontrolljának felállítása (a politikusokat finanszírozó üzleti kapcsolatrendszer üldözésétől a civil szervezeteknek  juttatott külföldi támogatások felügyeletéig);
  • viták és konfliktusok provokálása az ellenzéken belül, politikai és társadalmi vezetők elhiteltelenítése a széles közvélemény, sőt a saját szervezeteik szemében is;
  • Korrupcióra való rábírás az ellenzék körében.

Általában is az „oszd meg és uralkodj” ősi és jól bevált elvének alkalmazása. Ennek a politikának Belaruszban kicsi a hatékonysága, de a megvalósítás hosszassága, a  kurzus változatlansága,   és a hivatalnokok türelme (a lassúságnak a konoksággal való ötvözése) meghozzák a kívánt eredményeket. Ma a belarusz ellenzékben senki senkiben sem bízik. Mindenki azt feltételezi  a másikról,hogy vagy együttműködik a hatalommal, vagy korrumpált. . Az alsó struktúrák nem hisznek a vezéreknek, a vezetők pedig kételkednek a végrehajtókban, senki senkivel sem egyezteti  fontos  lépéseit. Az ellenzéken belüli kommunikáció a legprimitívebb kapcsolattartásra korlátozódik mind formailag (ideológiai monológok és kölcsönös szemrehányások) mind a tartalmukat tekintve (vagy banalitásokat vitatnak meg vagy kritizálják a rezsimet).

http://journalby.com/news/pochemu-belarusy-miryatsya-s-nasiliem-v-svoey-strane-1081

 

[1] A meghamisított elnökválasztás elleni 2006. március 19-25. közötti, karhatalmi erőszakkal szétvert tiltakozó akciók Minszkben.

[2] De kik a bírák? – A sok tisztes agg, / A szabadság szavát gyűlöli ez a tábor; / Nem olvas egyebet, mint ócska lapokat / Az Ocsakov-erőd s a krími harc korából. Gribojedov: Az ész bajjal jár ford. Kardos László in. Az orosz dráma klasszikusai I., 116. old.

[3] Gribojedov Ocsakov erődjének 1788-as ostromára és az 1787-91-es orosz-török háborúra utal.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s